Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1893 (36. évfolyam, 1-52. szám)

1893-07-27 / 30. szám

kat, paplakukat és iskolájukat, midőn tornyukat harangokkal is ellátták, azt gondolták, hogy ezután már csendes lélekkel imádhatják a maguk földén, maguk által épített, s ezer veszélyek között megtartott templomukban Istenüket, neveltethetik, taníttathatják iskolájukban gyermekeiket, mely kegyes reménységre feljogosíthatta őket az 1716. év elején elért siker, azonban bármily örömmel szemlélhették mindezt, meg kellett érniök még azon évben azt a szomorúságot, mely a református Siont Veszprémben ismét gyászba borította, és egyházukat egy időre végképen elpusztította. Az a veszprémi róm kath. püspök gróf Volkra, aki már előbb Hodosi Sámuelt elűzte az ekklézsiából. most más alkalmatosságot keresett és talált ki, hogy a reformátusok szabad vallásgyakorlatát megsemmitette. Mint Hosszúfalusi Márton írja : 1

»a méltóságos főispán úr repetáltatta nemzetes főszolgabíró Szentmiklósi ur által — mellette levén város nótáriussá Boronkai ur — ő kegyelmének a templomot, parocbiát és scholát. Mely repetitiójára feleltem: sem templom, sem parochia, sem pedig a schóla nem az enyém, melyre nézve maga méltóságos főispán ur ő nagysága megitélheti. hogy énnékem egyiket is nem lehet resignálni«. Igv kezdődött el az üldözésnek egy eddig ismeretlen és hallatlan módja, az isteni tisztelet helyéről, paplakról, iskoláról a püspök és egy személyben főispán üzenetére lemondani. Hosszúfalusi Mártonnak volt annyi lelkiereje, hogy erre nem állt rá. A püspöknek azonban nagyon tetszett a templomfoglalásnak általa kieszelt ezen uj módja, rövid nap múlva Salomvári főszolgabírót is melléjük adván az említetteknek másodszor is követelte a templom, paplak és iskola átadását, melyre Hosszúfalusi megint csak ugy felelt;2

és nem adva semmit az egész dologra, november hóban előbb a paplakot, azután a templom tetejének egy részét megsindelyezték, a tornyot pedig egészen elkészítették.3

Mely munkájuk eredményének azonban nem sokáig örülhettek. Ugyanis. A főispán róm. kath. püspök nem mehetvén szép módjával semmire, hogy magáról az üldözés vádját lemossa, királyi parancsot eszközölt ki, a veszprémi reformátusok szabad vallásgyakorlata ellen, s azt 1716, december 14-én Veszprém vármegye kisgvülésében letárgvaltatván, nyilvánosságra hozta azon királyi parancsolatot, melynek értelme szerint »a veszprémi reformátusok paplakukat, templomukat, iskolájukat tartoznak a római katholikus püspöknek átadni; az isteni tiszteleteket többé megtartani nem szabad; a lelkész és tanító bárhova elmehetnek, de ha hivatalaikról önkényt lemondanak, mint világi hivatalnokok megmaradhatnak a városban, az iskolába járó gyermekek pedig világgá bocsáttassanak, s mindezeknek 15 napon belől való teljesítése megparancsoltatott*.4

Ezen parancsolat tartalmát gróf Volkra János püspök még aznap tudatta Szentmiklósi Mihály és Küllev Mihály szolgabirák által Hosszúfalusi Márton lelkészszel. a ki a maga személyét illetőleg, arra a következő választ cicitcl :5

»A mi 1. a templomnak, parókhiának. scbölának resignaltatását sub praefato vero fermino a cultusnak absolute cassalását illeti: az iránt való resolutio nem engemet, quá conventionalis szolgát, hanem az egész reformáta veszprémi ekklézsiát, quá actualis possessorát nézi. 2. Lássa a nemes reformáta veszprémi ekklézsia, ha engemet prédikátorát, és velem együtt mester uramat; mindkettőnket, mint ekklézsiának szolgáit, sub expiratione praefati termini kész lesz-e manuteneálni ? vagy pedig mind az alatt a terminus alatt, mind pedig azontúl ő felsége eleibe ezen dolog iránt bemutatandó alázatos instan-1- 5

Mindannyit gondosan feljegyezte Hosszúfalusi a veszprémi ref. egyh. anyakönyvébe. ciájáig és arra leendő Ő felsége kegyelmes resolutiojáig bennünket manuteneálni?® A hitéért meghalni is kész Hosszúfalusi Márton veszprémi lelkész fájdalmasan hallgatta a gyászba borult szegény ekklézsiának siralmas panaszát. A kihirdetett parancsolat ellenére másnap, vagyis 1716. december 13-án istenitiszteletet tartott, reggel Ápost. Csel. irott könyv XXI: 13. alapján eme szentigékről prédikált: »mit míveltek sirván, és az én szivemet kesergetvén ? mert én nemcsak megkötöztetni, hanem meghalni is kész vagyok .léruzsálemben a Jézus Krisztus nevéért*. Evvel még nem elégedett meg, mintha előre tudta volna, hogy nem hirdetheti többé a Krisztus evangéliumát Veszprémben még aznap délben újra prédikált a 74 zsoltár 22. verse felett: s ez volt az utolsó református istenitisztelet Veszprémben. Megsem várva a királyi parancsban megszabott határidőt, elkezdték az üldözést, December 15-én az alumnus diákok számára ételt hozóktól, mind a nagy, mind a kis kapuba elszedték az ételt, az étel vivőket pedig megverték. Melv rettenetes dolgot Kenessey Péter, gróf Zinzendorf várparancsnoknak bepanaszolván érzékenyen előadta, hogy még a halálos rabot sem fosztják meg ételétől; még a kirendelt 15 napot sem várják be, s ily törvénytelenséget visznek végbe. A várparancsnok ezen panaszra Zádori Mihály akkori prépostra utalt, kihez Kenessey Péter szintén elmenvén, mint előbb, ugy ez előtt is előadta jövetelének okát, melyre a prépost ezeket felelte: »ám tartsa őket kegyelmetek,' szabad, ha mindjárt pástétommal is a kirendelt quindennáig; de Isten engem ugy segéljen, a quindennán tul sem napot, sem órát nem várok*.1

Ez a nap volt az 1717. év uj esztendő napja, melyen a veszprémi reformátusok temploma, paplaka, iskolája elfoglaltatott, és a vallásgyakorlat végképen megszüntettelett, Igaz hogy a felséghez folyamodtak kegyelemért, de onnan sem jött kedvező válasz, s mivel Hosszúfalusi lelkészi hivataláról lemondani nem aksrt elhagyta Veszprémet 1717. április 30-án tevén az utolsó bejegyzést az anyakönyvbe, mikor Polgárdjra ment lelkésznek. Ekkor egészen beborult a református Sión ege Veszprémben, a néma szenvedésére volt kényszerítve az árvánmaradt gyülekezet; a pásztorától megfosztott nyáj nagyobb része áttért a róm. kath. hitre, a hitüket megtartók pedig részint Szentkirály-Szabadjára, részint Vámosra sa Balaton mellékére költözködtek, mig egy kis töredék az üldözések dacára is megmaradt Veszprémben Érdekes Jesz itt felsorolni azon családokat, kik római katholikusok lettek: Halasi, Vaszari, iparai, Paczai, Martonf'alvai, Végh. Téssi, Fodor. Szakács, Szente, Fejér, Balassa. Bottka, Nádasdy, Rosos, Kapuvári, Boross, Kolmár. Szili. Torma. Bajcsi, Ánvós, Sűdi, Pákozdi. Hajnal, Pernyesi, Girisich, Érsek. Babai, Galambos, Salomvári, Bajzát, Márki, Simoga, Perczel, Küllei, Csornai, Medgyesi, Csik, Battyánvi és többek. Szentkirály-Szabadjára mentek: Tatay, Simon, Cseh, Rosos. Vámosra: Kajári, Kéri, Saári, Keresztes, Puskajártó, Véghelyi, Váczi, Csornai, Dallos. Balaton mellé: Torma, Csők s többek. Veszprémben maradtak, s az üldözések között is állhatatosan megmaradtak hitükben s most is reformált valláson vannak : Vincze, Széli. Tamásy, Tamassa, Koboz, Pintér, Csák, Pápav, Segesdy, Devecsery, Pap, Szarka, Keresztes. Miklós, Vásonyi, Szinai. Vecsei, Török, Kenessey, Oroszy, Csirke, Pongrácz, Bajnóczi, .lady, Csonka, Gombás, Jákóv, s többek, a kik a szomszéd helységekbe jártak istenitiszteletekre, gyermekeiket leginkább Vámoson kereszteltették meg, mígnem 1723. julius havában ettől is eltiltattak, mit bizonyít a vámosi 1 Ugyanaz, ugyanott.