Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1893 (36. évfolyam, 1-52. szám)

1893-07-27 / 30. szám

tizmus, hogy vallásos meggyőződésekkel játszani nem szabad, ha az evangéliumi igazságok ereje a protestantizmusból átsugárzott volna a katholikusok közé, akkor, ha valahol, úgy Magyarországon alakultak volna át katholikus testvéreink egy oly kétségkívül konservativ irányú, de magyar kath. egyházzá, a mely legalább is két irtózatos veszedelemtől szabadította volna meg nemzetünket, a melyek közül az egyik az, hogy a hit- és erkölcsi kérdések révén egy külhatalom uralkodik fölöttünk, a másik a coelibátus, a melyet az is megvet a ki igája alatt görnyed. Ki tudja, mikor jő vissza az elszalasztott jó alkalom? Pedig, ha hamarosan vissza nem jő, akkor a mai liberális kath. világ helyébe egyszerre csak új nemzedék áll elő, a melyet már teljesen a pápaság szolgálatára nevelnek. E nagy veszedelem, a nem erkölcsi alapra támaszkodó, de annál fanatikusabb ultramontanizmus veszedelme mellett van több is még. Ott van az epikuri erkölcstan, a mely mindig jobban belopódzik a szivekbe s azok mellé a nemzeti bűnök mellé, a melyektől fájdalom, még a reformáció korabeli erkölcsi újjászületés sem tudott megszabadítani, hoz ujakat, a mik nemzetünk előtt eddig ismeretlenek voltak. Az élvezet utáni mohó vágy, szenvedélyek kielégítése minden áron, a tetszelgés még az erény árán is kezd már terjedni az alsóbb osztályokban is s vele együtt jár a mindinkább felzuduló elégedetlenség, erősítve az által, hogy sokan a gazdagok közül verejtékkel kerestetik a szegényekkel a legesztelenebb és sokszor erkölcstelen örömökre a pénzt, a helyett, hogy bekötöznék a sajgó sebeket. És mi ev. protestánsok, a kik tudjuk jól, hogy a szegények és gazdagok közti ürt az evangélium mily csodás módon tudná áthidalni, mikor az evangólizálásról hallunk, vállat vonunk s nem értjük meg, hogy az a nemzeti élet legnevezetesebb kérdéseinek megoldására vezető utat mutatná meg. O bár tudnám én is »tollamat a nap aranyába mártani« s »nyelvemet az égi oltárról vett tűzzel illetni«, hogy tudnám minden magyar protestáns embernek szivébe vésni amaz igazságot »a Krisztus evangéliuma Istennek ereje«. Vajha tudnám vagy tudná más megindítani a vezérlő férfiak, a gazdagok, a befolyásosok, a kormányzók szivét, hogy teljes áldozatkészséggel tennének meg mindent az evangéliumi igazságoknak szóval ós írásban való terjesztésére, minden gyülekezetben evangéliumi egyesületek alapítására, a terheknek könnyítésére, a nők buzgóságának és leleményességének az Isten országa céljaira való felhasználására s oly odaadó munkásság megindítására, a melynek eredmónyekóp helyén lenne egyházunk minden tagja, szülők, lelkészek, tanítók, gazdagok, szegények ós egy protestáns ifjú vagy leány se lépne a bün utaira, egy protestáns se jutna börtönbe s egy protestáns se lenne kénytelen nyomorogni. Ha a protestántizmus eljut hivatásának magaslatára, ha reformálva lesz egyházunk a Lélek által, akkor a protestáns gyülekezetek az egész nemzetre nézve az erkölcsi energiák megbecsülhetetlen s kiszámíthatatlan hasznú gyúpontjaivá válnak. Azért térjünk meg mindnyájan! Legyen erőnk szakítani képtelen theoriákkal s a régi chablonokkal, még ha nagyon hozzájuk szoktunk is. Legyen erőnk a damascusi útról visszafordulni. Legyen erőnk elszakadni mindattól, a mi akadályoz a jó munkában, még ha nem feltótlenül vétkes is az. Evangélizáljunk abban a tudatban, hogy mikor a Krisztusnak szolgálunk, akkor hazafias kötelességeinknek is a leghasznosabb módon teszünk eleget, Dr. Szabó Aladár. ISKOLAÜGY. Iskolaügyünk története 1770—1820-ig. (Vége.) A tanárok. Párhuzam a református és állami közoktatás között. Nem lenne egész a tárgyalt korszak oktatásügyéről amúgy is gyarló kezekkel rajzolt vázlatom, ha az oktatásnak még egy első rangú tényezőjéről meg nem emlékezném. A tanárokat, a tanár- és tanítóképzést értem. Tudjuk, hogy a falusi iskolák rektorai és a gimnáziumi osztályok publicus praeceptorai a kollégiumok végzett növendékeiből lettek, kik 2—3 évi tanítóskodás után a tanítói fizetésből megtakarított pénzen külföldi egyetemekre mentek s ott fejezték be tanulmányaikat. Természetes, hogy az ily módon történt gyakori személyváltozás nem szolgált a tanügy nek előnyére. Másik hátránya volt e rendszernek az, hogy az ily ifjak — mint a Tanításmódja irja — az iskolában való tanítást egyedül őket jövendő átlapotjukra segíthető eszköznek tartván, szüntelen csak a maguk célját forgatják elméjükben, a tanítást pedig elhanyagolják. Hiba volt végre a szakképzettség hiánya is, ámbár ezen igyekeztek az egyházkerületek segíteni oly módon, hogy 1796 óta a kollégiumokban a paedagogiát előadták s hallgatására minden theologust köteleztek. De már a Tanításmódja élénken érzi egy paedagogika iskola szükségét; Márton István pedig határozottan elitéli az eddigi rendszert, midőn egyik müvében* így ír: »igen nagy fogyatkozás az a mi iskoláinkban, hogy holmi diákocskákra bízzuk gyermekeink nevelését és tanítását, csakhogy olcsóba kerüljön s olcsó húsnak aztán, a mint szokták mondani, híg lesz a leve«. De ha mai álláspontról tekintve fér is szó a gimnáziumi és elemi iskolai tanítók szakavatottságához — bár * Pápai kollégium tudományos planuma recensiója, Erkölcs tanával együtt kiadva.