Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1893 (36. évfolyam, 1-52. szám)

1893-06-29 / 26. szám

békességben levőknek és hadakozóknak, a nyugadalmat kivánóknak és a háborúszerzőknek.« Tehát a szükségletnek megfelelőleg; és így magyar formának mégis csak kellett lennie! Sajnálom különben, hogy félre lettem értve; én cikkemben nem a skót, vagy német ízről beszéltem, hanem piántárói, a kettő között pedig nagy a különbség. Emelkedettebb gondolkozású embereknek tartom az élet által ottan-ottan ugyancsak megsanyargatott lelkésztársaimat, mintsem föltenném rólok, hogy az idegen íztől félnek; nem! ők csak attól óvakodnak, hogy valami módon magok ne adjanak tápot az Úr házának magasztos nyilvánosságát kerülő bujkálásnak. Az is ellenmondás, hogy cikkének kezdetén a klerikális hatalomvágy és a nemzeti érdekek között folyó harcról emlékezik, majd vége felé pedig a vegyes házasságból született gyermekek vallását szabályozó törvényt odaajándékozni látszik a nagy behernóthnak. A klérus nekünk vagy ellenségünk, vagy nem! Ha igen, ugy önként legalább egyetlenegy fegyverünket se adjuk át neki; de sőt a rozsdás fringiát is erős marokkal tartsuk, mely ha nem vág is, legalább üt. Ne féljünk attól, hogy nyakunkba terítik a vizes lepedőt, tele torokkal kiáltván, hogy ime mi állunk a békesség útjába; mert bizony azt egy okos ember sem hiszi, hogy az a békességrontó, a ki azt mondja: az enyirn, enyim! nem pedig az, a ki a lelkiismereti szabadságra hivatkozva kenetteljesen igy szól: a tied is az enyim! A mi pedig a paizs nélküli hadakozást illeti, gyalázat ide, gyalázat oda, bizony arra nincs nekünk semmi szükségünk; ha a paizst elvetjük, láttathatunk vitézebbeknek, de nékem ugyan hiába mondja azt akárki, hogy igy biztosabban győzünk. Én attól nem félek, hogy mi gyengék leszünk, hanem attól tartok, hogy ellenfeleink erősödnek meg. Nem nagyszerű erkölcsi győzelme lesz-e az a nagy behemáthnak, ha a 12-ik § eltörültetik? Szinte látom: mint dőzsölnek felette! De ugyan-ugvan hogy vehetnők el paizsunkat! hát azért szerezték azt őseink, hogy mi meg eldobjuk! magunk szolgáljunk rá, hogy nem volt igazolt az ő küzdelmök! nem rekompenzáció lesz-e ama § eltörlése a klérusnak a reformokért? El senki nem ismeri, de hogy gondolni fogja, az bizonyos! ők azt mondják, hogy épen a liberalizmus nevében van arra szükség? Sohasem félek jobban, mint midőn ők a liberalizmust hangoztatják; mert mindjárt tudom, hogy a liberalizmust akarják megverni. Olyik aggály legyen holló vagy fekete zászló, de épen a fentiek alapján bir annyi jogosultsággal, mint a vérmes remény. Még egyszer azért én is fölteszem a kérdést: mit cselekedjünk atyámfiai, férfiak? s meg is felelek reá annak módja szerint. A »Változások küszöbén« irója azt mondja: »mindennel lehet evangélizálni, még a prédikációval is«. Ha szőrszálhasogatásokba akarnék bocsátkozni, e kifejezésből azt a következtetést vonhatnám: hogy a prédikációnak is engedtetik valami -—• Isten tudja — hányadrendü szerep az evangélizáció terén. A nélkül azonban, hogy erre a térre lépnék, nem tagadom, az én logikám megdöbben, midőn ama kifejezés előtt megállok. Mi ez ? Hát Péter apostol, Luther, Zwingli, Kálvin, ha ugy tetszik ujabban Spurgeon nem épen prédikációik által keltették-e föl s ápolták-e a leghathatósabban az evangélium erejétől áthatott életet? Ne kicsinyeljük e fegyverünket! Lám! még a katholikusok is minden fontosabb alkalommal megvillogtatják e fegyvert s végtelen örülök neki, hogy mint az egész világ elismeri, az övék csak halvány fényt ád a mienkhez képest. Ha már igy meg van adva az alkalom, nem késem felemelni szavamat, a prédikációnak a népies sajtóban divatba hozott olyan traktálása ellen, mely semmire sem jó, csak arra való, hogy azt meglevő nimbuszából is kivetkőztesse. Hogy a prédikációval nem lehet mindent elérni, azt magam is készséggel elismerem, mert a tapasztalat bizonyítja; de mégis azt tartom, hogy a mi a naprendszerben a nap, az a lelkészi teendők rendszerében a prédikáció. Minden kicsinyléssel szemben, működésemre nézve központi fontossággal bírónak fogom azt tartani ezután is, reá nagy gondot fordítok s várom is attól az elmaradhatatlan eredményt. Mindenesetre nagy bajnak tartom, ha a khatedra tul magasan áll a nép felett, vagy ha nagyon is lent szalmázunk; mert a mit a nép nem ért, vagy a mit köznapi pongyolában lát, az reá nézve építő, nemesítő hatását teljesen elveszti; de ne a fogyatkozásokban keressük a prédikáció erejét, hanem mindig a lehetőleg tökéletes forma után alkossuk meg arról véleményünket. A föltett kérdésre azért: mit cselekedjünk atyámfiai, férfiak ? legelső feleletem ez: bizalmat, tiszteletet, szeretetet keltsünk híveink lelkében a templomi szószék iránt. Oly erős meggyőződéssel hirdessük az evangéliumot, hogy az megragadja a lelkeket. A templomi igehirdetéssel kapcsolatos visszásságok miatt, mint például: a jóizü szundikálás, ne vonogassuk kétségbe a nép előtt annak építő hatását s ily módon ne igyekezzünk magunk rontani hitelét. Pál apostol már csak jól tudott prédikálni, mégis azért Eutikhus elaludt a prédikációján ; és pedig mily következménynyel ! mit szólna ma egy ilyen esethez a botrányhaj hászat ! A templomi nyilvános istenitiszteletet s az ezzel kapcsolatos igehirdetés fő eszköze az evangélizációnak s szerintem a többi e körül rendezkedhetik be, de ugy, hogy amazt soha el ne homályosítsa, hanem hogy ébren tartsa a szivekben épen az azutáni vágyat. És ezzel körülbelül kimondtam nézetemet a templomon kivüli összejövetelek felől. Nagy területen fekvő egyházainkban mulhatlanul szükségesnek tartom, hogy a központi helyeken időnként igehirdetéssel kapcsolatos nyilvános istenitiszteletek tartassanak, de itt is arra kell törekedni, hogy minélelőbb templomok épüljenek: a nazarénus és baptista bujkálásnak pedig egyházi életünkben meghonosítását, amint csak tőlem telik, perhorreskálom. Határozott vonalat kívánok vonni az igének mind alkalmas, mind alkalmatlan időben hirdetése, és a lélekfogdosás között. A hittudatot és az összetartozás eleven érzését, nem az által tartjuk ébren, ha elmegyünk a Nagy János, el a Kis Péter uram házába s ott némelyekkel a földre borulunk, hanem ha a templomba s más központi helyekre tudjuk gyűjteni a híveket. De hát a kik mégis elmaradnak, azokkal mi történjék? Iljah! ilyenek mindig lesznek! Jézus és az apostolok sem kerestek föl minket, sőt inkább őket keresték az emberek, nem vadászták az alkalmat, csak megragadták. Az evangéliomnak méltósága is van s erről ne feledkezzünk meg még azok kedvéért sem, a kik oly erősen szomjúhozzák az igazságot, hogy restelnek érte tiz percnyi utat megtenni a templomba. Külföldön járt ifjú lelkésztársaim között ismerek olyat, ki mint segédlelkész, épen ez irányban téves ösvényre lépett, hol itt, hol ott gyűjtött magának gyülekezetet, felabajgatta az elégedetlenséget s megrendítette egy virágzó egyház békéjét.