Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1893 (36. évfolyam, 1-52. szám)

1893-06-29 / 26. szám

Az egyháztörténésznek tisztában kell lennie azon viszonynyal is, mely az egyház- és világtörténet között fennáll, s mely szerintünk a kölcsönhatás viszonya (mert vannak — bár kevesen — kik szerint nem az, igy például Neander szerint sem, a kinek a világ arra való, hogy a keresztyént gyötörje, üldözze); ismernie kell továbbá feladatát, midőn az egyetemes egyház történetét, és midőn valamely ország — esetleg saját nemzete — egyházi történetét tárgyalja; tudnia kell, mit emeljen ki, mit jellemezzen, és hogyan. (Mert vannak egyes kiváló személyiségek, melyek életrajzában maga a kor tükröződik vissza, ilyen pl.: III. Ince, Schleiermacher). Ne feledjük azonban még különösen azon szempontokat, melyeket szem előtt kell tartanunk akkor, midőn a történetben Ítéletet akarunk mondani, s itt például: óvakodjunk a régibb korra s annak embereire az ujabb — talán a mai — idők álláspontját, tudományos vagy erkölcsi mértékét alkalmazni, ez hiba volna épen ugy, mint a megfordított eljárás; de ha valamiről, ugy arról meg ne feledkezzék szabadságában az egyházi historikus, hogy az Ő egyháztörténete — valamint egyéb ekklézsiai história — is valami ideál megvalósítására irányuló törekvéstől áthatott kell hogy legyen, mely ideál — keresztyén szempontból tekintve a dolgot — más nem lehet, mint maga az egyház fejlődésének célja, az istenországa. Ez országa valósulásának szent eszméje lebegjen szemünk előtt, hassa át lelkünket, vésődjék szivünkbe s vezérelje eszünket, értelmünket, midőn az egyházi élet jelenségeinek megítélésére szólít hivatásunk. ítélnünk nem leszen nehéz dolog, mert hiszen a mérték, az igazi mérték is készen, a törvény adva van, tudniillik: az Isten igéje. Fénylik mindenfelé; ne rejtsük el véka alá. Végezetül még a formára nézve fölmerül a kérdés : vájjon a táblázatos, rovatok szerinti, az idő, hely s tárgy követelményeinek megfelelő §§-ba osztott tárgyalás ajánlatos-e, vagy az essayszerü, müzészi? Hát a hol a történeti ismeretek tényleges birtoka megvan, ott a művészi (Macaulay, Nippold), tanításnál s tanulásnál, azonban módszertani tekintetek mindenesetre a fejezeteket s paragraphusokat (tankönyveket) kívánják meg. De nem a színtelen, lélek nélküli, unalmas §§-at. Pozsony. Krupec István. BELFÖLD. Mit cselekedjünk! Jézus mondotta s minden kétségen felüli igazság: »hogy ha annyi hitetek volna, mint a mustármag, ezt mondanátok imez hegynek: menj el innét amoda, elmenne és semmi lehetetlen nem volna néktek«. (M. 17. 20.). A »Változások küszöbén« cimü verércikk, ha nem csalódom, ez igazságot tartja szem előtt. Rövid lelkészi pályámon ez igazságnak emelő hatását éreztem én is mindig s a jövőben annak vezérlete mellett várok munkámra Istentől áldást; működésemnek gyökere s talaja egyaránt ez örvendetes üzenet. De bárba ez nékem olyan erősségem, melyben újra meg űjra erős fegyverzetbe öltöztethetem lelkemet a harcra s melyben csalódás ütötte sebeimre enyhületet nyerek: mégis nincs mit szégyenlenem, ha olykor-olykor aggályaim támadnak: vájjon nem leselkedik-e reám erőt meghaladó küzdelem ? Hiszen az aggódás vigyázatra, éber őrködésre, tevékenységre serkent, másfelől pedig megóv attól, hogy túlságos szigorral ítéljem el azokat, kik egy egész kor áramlatával szemben az Ur szőlőjének talán nem elég sikerrel működő munkásai. Ez a körülmény adja meg ama cikk és az én álláspontom közötti különbséget, bár célunk, a melyre törünk, egy: az evangélium erejétől áthatott élet. Abban is egyetértünk, hogy ennek eszköze egyedül az evangélium lehet, de az eszköz használási módjánál szétválik utunk; mert cikkíró amaz állításával szemben: »evangélium csak egy van, és bár ezt sokféle formában lehet a szivekhez juttatni, ha oda juttattuk, csak egyféle hatása van, ha többféleképen nyilvánul is az. A baj épen abban van, hogy az emberek ezeket a formákat összetévesztik magával az evangélizálással, és azért mondják, hogy annak népünk természetéhez illőnek kell lenni, nem szabad rajta a skót vagy német iznek megérezni«; bátor vagyok hangsúlyozni, hogy igenis az evangélizálásnál, mely egyik oldalát tekintve mégis csak emberi munka, szintén áll amaz igazság: forma dat esse rei. Épen a magasztos cél érdekében én nem kicsinylem a nemzeti sajátságot, nem kicsinylem az egyházi élet által adott keretet, bilincsekbe verve magamat általok nem érzem: evangélizációt kívánok úgy, hogy általa egyházunk épülete erősödjék; és semmi olyat ne tegyünk, semmi olyat meg ne honosítsunk, a mivel akaratlanul is magunk bontanok meg az épület falait. Az oly latitudináris elvre fektetett evangélizáció, mint a milyen az idézett sorokban előttem fekszik, nekem nem kell. Az egyházi életnek vagy van jogosultsága, vagy nincs: ha van, ugy az evangélizációnak bizonyos formákhoz kell alkalmazkodnia, hogy a lelkeket ne az egyházi élet korlátai közül kitörésre serkentse, hanem inkább ama korlátokat velők megkedveltesse. Nekem nem elég, hogy az evangéliumnak, ha a szívekhez juttattuk, csak egyféle hatása van, ha töboféleképen nyilvánul is az; mert én súlyt fektetek arra, hogy hatása az egyházhoz való hív ragaszkodásban nyilvánuljon minden egyes hívőnél. De hiszen cikkíró egész működése azt mutatja, hogy szintén ezt akarja, mint lapszerkesztő is a református hittudat élesztése érdekében munkálkodik, sőt jelen cikkének második részében is ezt hangsúlyozza; mire való azért az oly kétes értékű nagyáltalánosságban libegő frázis? Az aggályokat látszólag talán agyon lehet ezzel csapni, de helyén, félő, hogy épen az evangélizáció iránti bizalmatlanság támad. Ha akarjuk, megértjük egymást! Készséggel elismerem, hogy cikkírónál az evangélium erejétől áthatott lélek nyilatkozik meg; de engedjen meg, ha egyik-másik állítása között ellenmondást látok. A skót és német ízről beszélvén, azt mondja, hogy az evangélizációnak csak épen magyar formái nincsenek még; azután pedig igazán megkapó szinekkel rajzolva őseinknek e téren kifejtett áldásos működését, így kiált fel: »De milyen formák is voltak azok!« aztán következik a kérdés: »Ki ne ismerné?* a kérdésre pedig jön a felelet: »Hirdették az evangéliumot alkalmas és alkalmatlan időben. Hirdették a síróknak és örvendezőknek, a