Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1893 (36. évfolyam, 1-52. szám)

1893-06-01 / 22. szám

val járó áldozatokat magukról elhárítani s mások nyakába varrni igyekeznek. Ehhez hozzájárul még egy másik aggodalmam is. Az nevezetesen, hogy a reformtörekvésekből azok meg­valósulnak, melyek a protestantizmust a létért való küz­delem elé állítják; de arra még csak kilátás sem lesz, hogy a katholicizmus vele egyenlősíttessék. A kormány eljárása legalább nem sejteti ezt velünk. Itt jövök már reá, hogy a mi embereink illúziókban ringatják magukat: magok is kénytelenek bevallani, hogy int az idők jele, de a papság fokozott tevékenységétől minden jót leméllenek. Még ma letenném a palástot, ha ezt a bizalmat nem érdemleném meg; de viszont nem tartanám maga­mat hü szolgának, ha aggodalmaim nem volnának. Ez aggodalom oka egyházi életünk múltjában s rész­ben jelenében gyökeredzik s a legfőbb bajnak tartom, hogy a teendőnkkel még ma sem vagyunk tisztában. (A lelkészi körökben és értekezleteken, azután meg a sajtóban kellene a teendőket tisztázni. Szerk). Az egyházi életet mélyen érintő ama reformtörvények abban az időben találnak bennünket, midőn a kísérletek korát éljük. Igaz, hogy már körülbelől mindnyájan egyet­értünk a tekintetben, hogy evangélizálnunk kell, de ne vegyék rossz néven az ezen irányban sikeresen működők is, ha kimondom, hogy a dolog mikéntje még nem áll világosan előttünk. Eddig is ismerek már olyan angol és amerikai plántát, mely az egyházi szakadásban bőven termi gyümölcseit. Tagadhatatlan, hogy a pesti egyház meg fénypontja már ma is egyházi életünknek, de épen ezért nehéz az eligazodás. Hogy ilyen profán hasonlattal éljek: a burgonya ma, azt lehet mondani, a leghasznosabb növény Európá­ban, de a kik kezdetben a bogyóit ették és kínálták másoknak, azok aligha jártak helyes utón : a hasznosítás ott kezdődik, midőn a gumókhoz nyúltak. A magyar ember azonban még ma is inkább csak hússal szereti azokat. Hova vergálok ? Az evangélizálás népünk lelki szük­ségletéhez, életviszonyaihoz alkalmazott legyen. De vájjon ez irányban sikeresen müködhetnek-e azok a lelkipásztorok, kik arra nevelve nem voltak? Hol hát a bajnak a forrása? Theologiai intézeteinkben. Bizony kérem, mi még ugy kerültünk ki az iskolá­ból, hogy hoztunk egy csomó elméleti képzettséget, de hogy miképen hasznosítsuk azt, ezt már bizony nem tudta ott megmutatni nekünk senki. Olyanformán áll a dolog, mintha az orvosokat , elméletileg képeznék csupán s azután azt mondanák nekik: menjetek fiaim, most már amputálhattok kezeket, lábakat, a mint utatokba akad. A jövőn lehet segíteni, de hát a múlttal mi tör­ténjék ? Én magam részéről óhajtanám, hogy például a pesti egyház lelkes férfiai evangélizáló müködésöket, minuciákig részletezve, önálló füzetben, legalább három évenként, világgá bocsássák. (A kívánság helyes. Valószínű, hogy teljesíttetni is fog valamely formában. Csak azt ne feled­jük, hogy belmissziót és evangélizációt chablon szerint nem lehet csinálni. Minden gyülekezetnek más-más a szüksége, mert más-más az életviszonya. >Minuciákig* itt nem lehet egy nyomon haladni. Szerk.) Minden rekriminációnál többet érne ez, mert azokat fölhasználva támadna szivünkben uj élet s uj élet egyházainkban is. (Az uj élet nem a chablontól, hanem az evangéliumi lélektől és tevékenységtől várható. Szerk.). Az igy támadó élet sem születik meg azonban egy pár év alatt s még ha megszületik is, akkor sem lesz képes minden vonalon megküzdeni a tervezett reform­törvények túlhajtott liberalizmusával. Gyermekeiket valószínűleg el fogják akkor is küldeni a szülők hozzánk keresztelés végett, a házaspárok is megjelennek egyházi áldásra, kivált ha a stólát leszállítjuk ; de hogy az elkeresztelésre vonatkozó törvény megszün­tetése békességet hozzon, azt még római katholikus test­véreink sem elég vakmerők remélleni; pedig ennek meg­szüntetése már kilátásba helyeztetett. A vallás szabad gyakorlatáról szóló törvényjavaslat­nak egy pár paragrafusát tartom különösen olyannak, melyben a túlhajtott liberalizmus nyilatkozik meg s melyet minden létező s ezután keletkező egyházra nézve káros­nak s a kulturára nézve veszélyesnek kell nyilvánítanom. A 8. §. szerint vagyoni bírságolásnak és eljárásnak egyházfegyelmi büntetésül alkalmazása tilos. Ugyan vájjon miért ? Sokkal enyhébb módja ez a büntetésnek, mint például az erkölcsi megszégyenítés, miért ne lehetne tehát alkalmazni. Vagy talán azt akarja az állam kikerülni, hogy makacsság esetén ne legyen kénytelen karhatalom­mal föllépni ? Mire ez a nagylelkűség! Épen a liberalizmus nevében követelném, hogy az erkölcsi testületek tekintélye, egyesek féktelen szabadsághajlamával szemben, ha kell, még karhatalommal is, támogattassék. (Ez a §. nem a bevett, hanem az ezután törvényesítendő vallásokra vonat­kozik. Szerk). Ugyanezen paragrafusban ez mondatik: egyházi adó s egyéb szolgáltatások közigazgatási uton behajtásának nincs helye. (Erre is áll a fentebbi megjegyzésünk. Szerk). Bíróság utján tehát be lehet hajtani, ha igen, ugy miért nem jön ez kifejezetten bele a törvénybe? És ha csakugyan igy lenne a dolog, vájjon melyik fér inkább össze az egyháznak, ez eminenter erkölcsi testületnek elveivel: az-e, ha pert kell akasztania tagjai nyakába, vagy pedig, ha a közigazgatás erélyét kell igénybe vennie? Ha egyes abnormis esetekben választani lehetne, mégis talán tisztes­ségesebb mód volna a második. Az ideál szerintem is természetesen az, hogy se egyiket se másikat ne kelljen alkalmazni. De hát emberek vagyunk. Legnagyobb veszedelemnek azt tartom azonban, hogy a törvényjavaslat a felekezetnélküliséget államilag szank­cionálja. Ez az álliberálizmus, mely kibúvó ajtaja lesz azon tág lelkiismeretüeknek, kik a kultúrával járó áldo­zatokat magokról elhárítani s mások nyakába varrni igye­keznek. Ma még a felekezetek temérdek iskolát tartanak 4H*

Next

/
Thumbnails
Contents