Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1893 (36. évfolyam, 1-52. szám)

1893-06-01 / 22. szám

Nem nézek oly sötét szemüvegen, mint egyik ág. evang. lelkésztársam, ki a nazarénizmnstól, »a svájci kálvinizmus ezen szörnyszülöttétől« anynyira fél* hogy Cassandraként egyházának végromlását jövendöli; nem, ennyire soha sem juthat a dolog; annyi azonban tény, hogy az elismerendő szekták sok hivünket el fogják vonni, még olyan gyülekezetekből is, a hol »lélek s ezáltal fentartott eleven közszellem, evangéliumi erő van a gyülekezetek pásztoraiban és tagjaiban«. A katholikus egyház, mely az egyedülüdvözítőség dogmájával, a purgatórium tüzével és a gyóntató székkel erősen magához láncolja hivei legnagyobb részét, a kiktől, mellesleg mondva, anyagi áldozatot alig, vagy igen csekély mértékben követel; az az egyház, melynek papjai hamis dogmájok értelmében teljes meggyőződéssel és orcapirulás nélkül mondhatják az akolból kitörni készülő báránykának: ha elhagysz bennünket, a pokol, a kárhozat tüze vár reád; ez az egyház nem sok tagot fog engedni a szektáknak. Azok az egyházak azonban, melyeknek jelszava a szabad vizsgálódás, fegyvere az evangélium, azok az egyházak, melyeknek papjai sohasem hirdethetik azt, kogy csak a Garizim hegyén vagy Jeruzsálemben lehet imádni a mennyei atyát; azok az egyházak, melyek koránt sincsenek, mert nem is lehetnek, szilárd és vastag kőfalakkal elkülönítve egymástól és a hasonló jelszó alatt hasonló fegyverekkel küzdő szektáktól, ezek az egyházak bizonyára sok hivet el fognak veszíteni a szekták javára. A transfusio (átszivárgás) természeti törvénye itt is érvényesülni fog, és pedig az ujabb és kisebb, tehát sokak előtt vonzóbb s mindenesetre nagy élénkséget és tevékenységet kifejtő mozgékony felekezetek javára. Poroszország példája a legmeggyőzőbb bizonyságot szolgáltatja erre nézve. Husz év alatt (1871—1890) a katholikus egyház 25%-tel, az evangélikus egyház pedig csak 19(

>

/0

-tel szaporodott. A kisebb protestáns felekezetek (szekták) pedig ugyanezen idő alatt a következő eredményt érték el, természetesen az evang. egyház rovására: Felekezet. 1871. 1891. Növekedés. Cseh-morva testvérek 1601 4515 182u

/0 Methodisták 792 3232 308% Baptisták 8818 23.969 171% Irwingiánusok 1710 17.081 898% Hazánkban az 1890. évi népszámlálás összesen 8323 olyan keresztyén lakost talált, kik egyik bevett ker. felekezethez sem tartoztak. Legyek rossz próféta, de 20 év múlva legalább is 20— 30 * Lásd Schwalm György cikkét a pozsonyi »Evang. egyház és iskola* 20-ik számában. ezerre fog menni az elismert felekezetek tagjainak a száma. Ugy a református, mint az ág. evang. egyház meg fogja tehát érezni a szekták elismerésének következményeit, de korántsem oly mértékben, hogy e következmények megrázkódtatnák, sőt talán lételét is kérdésessé lennék. Ilyszerü veszélyektől félni nem lehet; arra azonban erősen intenek az idők jelei, hogy: vigyázzunk és imádkozzunk ! Kassa. Révész Kálmán. Hányadán vagyunk? A liberalizmus zászlója mindegyre jobban kibontakozik: előttünk fekszik már a harmadik nagy törvényjavaslat is, van alap a gondolkozásra bőven, elérkezett az idő, hogy komolyan fontolóra vegyük az események intő jeleit. Csak egyházunk hivatalnokait véve, közel kétezer lelkész s harmadfélezer tanító; tehát összesen ötödfélezer tősgyökeres magyar intelligens család sorsa is fordulópontnak néz eléje. Ha az uj törvények életbelépése csak csekély mértékben is bomlasztólag hatna egyházi életünkre, a magyar állam érdekeinek szempontjából sem kicsinylendő dolog, hogy magyar nemzetünknek ama mindenesetre számottevő alkateleme és egyik fentartó oszlopa, oly nehéz helyzetbe jut, melylyel önerejére hagyatva, aligha tud majd megküzdeni. Egyátalában nem a korai kétségbeesés szavai ezek, hanem inkább intéző köreink figyelmét akarom fölhívni arra, hogy veszélyes lenne olyan illúziókat táplálnunk, melyeket a való élet nem fog beváltani. Hogy pedig ilyen illúziókat táplálnak sokan, ezt az érdekeink képviselésére hivatott orgánumokban megjelent közleményekből könnyű kiokoskodni. Büszkeségemnek tartom, hogy azon lelkészi karnak vagyok tagja, mely a haza oltárára önkárával is kész meghozni áldozatát; megnyugszom a gondviselés ama bölcs intézkedésében, hogy mi nemcsak könyhullatással vetettünk mindig, hanem könyhullatással is arattunk; de az fájna lelkemnek, ha épen a reformtörvények következtében arra a szomorú tudatra kellene ébrednünk, hogy mi e hazának mostoha gyermekei vagyunk. De hát indokolja-e valami ezt az aggodalmat ? nem a szabadság és egyenlőség szellője lengeti-e a liberalizmus kibontakozó zászlaját? A legnagyobb tisztelettel hajlom meg a törvényjavaslatok benyújtóinak nemes intenciója előtt, de szerintem már is előre veti árnyékát az a könnyen bekövetkezhető veszély, hogy a törvény némely pontjai, mint tulliberálisok, kibúvó ajtóul fognak szolgálni ugy a békességrontóknak, mint azon táglelkiismeretüeknek, kik a kulturá-