Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1893 (36. évfolyam, 1-52. szám)

1893-05-25 / 21. szám

pesztette volna szivüket; a jövőbe nem mertek tekinteni, mert a félelem és a kétség könyet fakasztott szemeikben; mikor az Urnák egy tekintete a porig alázta őket, s az Urnák egy szemrehányó szava a pokol minden kínját éreztette velők: akkor hangzott fel először az örvendetes üzenet is emberi fül hallatára, akkor törölte le legelsőbb a könnyeket, akkor enyhítette legelsőbb a bánatot: »az asszonynak magva megrontja a kígyónak fejét!* És az után mindig, valahányszor a választott nép kiáltása az Ur elé felhatott, valahányszor Izrael fiai bűneik miatt nyomorúságra, szolgaságra, gyalázatra jutottak, mikor az Úrtól elpártolván az Ur is elhagyta őket, s az ígéretnek földe valóságos siralomvölgyévé változott, mikor ellenségei csúfot űztek az elárvult népből; mindig újra meg újra felhangzott az örvendetes üzenet: »Örülj és örvendezz Sionnak leánya, mert ím a te királyod eljő tehozzád; igaz és szabadító Ő!« Ez az evangélium tartotta fenn a zsidó nemzetet mint nemzetet, mig szükség volt rá, ez vezette át diadalmasan annyi vészen és viharon, ez adott neki erőt annyi szenvedés elhordozására. Ez az evangélium zengett Izrael fiainak fülében a nehéz megpróbáltatások idején. Bizonyos, hogy a nép nagy része, ha hallotta is ezt, nem értette, ennek igaz ereje szivébe nem ment át, életét nem alakította át, sőt bizonyos, hogy még a jobbak, Isten választott emberei sem értették mind tökéletesen; de az is bizonyos, hogy ez az evangélium Izraelben minden időben képezett egy magot, mely a néppel mindig ellentétben volt, de a nemzetnek mindig legerősebb, sőt egyedüli fentartó oszlopa volt s az egész nép életére is azért hol több, hol kevesebb hatással volt. Ha ez a szent mag nem lett volna, a zsidó nép, mely épen olyan pogány és bálványozó volt, mint szomszédai. sok tekintetben még rosszabb, és minden bizonynyal sokkal gyengébb azoknál, nagyon hamar felolvadt volna s elpusztult volna a szomszéd népek között. De még ezek a szent férfiak is, még a lánglelkü próféták is tudták, hogy az evangéliumot nem hiszi mindenki, még ők is panaszkodnak sokszor: »kicsoda hiszen a mi prédikálásunknak ? és az Urnák karja kinek jelenik meg?« És amint az idők teljessége közeledett, mikor a próféták lángra gyújtó szava elnémult, mikor a nemzeti létét fenyegető nagy tenger hullámai mind erősebben ostromolták a kis ország partjait; mikor a bűn, a hitetlenség, a külsőségekhez való ragaszkodás mind jobban erősödött: mind gyakrabban hangzott fel a panasz, néha a kétség, gyakran a sóvárgó imádság, mig végre aztán ismét hallatszott az evangélium, erősebben, tisztábban, mint valaha: »Térjetek meg, mert elközelgetett a mennyeknek országa!« És mikor ez a mi szép országunk is vérbe, lángba borult, mikor az önzés idegen kézre juttatta s két pogány közt vérzett Hunnia teste; mikor a bűn és elaljasodás mind erősebb béklyóba verte a lelkeket, s csak egy kicsiny sereg volt, a melyik nemcsak a pogány ellenségnek izent harcot, hanem a keblekben élő pogányságnak is, a melyik nem emberekben és harci lovakban bizott; nem is a maga erejében, hanem az örökkévaló erős Istenben, és mikor ezt a kis sereget üldözték, gyilkolták, égették, gályákra hurcolták és minden gonosz hazugságot mondtak ellene, ismét felhangzott az evangélium: »Ne félj kicsiny sereg, mert tetszett a te atyádnak néked adni a diadalmat!« Es bizony neki is adta, mert a mennyi igaz honfi szív e hazában dobog, az mind ezeknek az üldözött, kínzott s mártírhalált halt hősöknek porából támadt; és a mennyi állami és nemzeti intézménye van a magyarnak, a mi dicsőségére válik vagy erősíti, az mind ezeknek csontjain, mint rendületlen szikiaalapon épült fel; és hogy ez a nemzet soha el nem vész, a mig a világ, az onnan bizonyos, mert életének gyökere ezeknek a szent hősöknek sírjába nyűlik le, és ha a korcs utódok és magyarrá teljesen újjászületni nem tudott, lett magyarok gyalázzák is, lábbal tiporják is ezeket a sírokat, a magyar géniusz, a mennyiben igaz és erős, ezekből táplálkozik. Tetszett a mi Atyánknak nekünk adni a diadalmat, mert ha még egészen nem tudtunk is diadalmaskodni, de előbb-utóbb tudunk, tudnunk kell, mert az evangélium igaz és örök. De hát mi tulajdonképen az az evangélium, vagy magyarul örvendetes izenet; mi a tartalma? Az evangélium tartalmát abból a könyvből ismerhetjük meg, a melyikből eleink megismerték, mert az evangéliumot a biblia foglalja magában, az a biblia, a melyiket a jelenlevők bizonyára mind láttak már kívülről, s már első tekintetre is bizonyára elhitték róla azt a hirt, hogy az egy olyan könyv, a melyikben valami unalmas régi históriák vannak, és pedig olyan rossz magyar nyelven, hogy a kinek művelt érzéke van a magyar nyelv iránt, az ha kinyitja ezt a könyvet, mig be nem csukja, addig el sem hagyja a nevetést meg a bosszankodást, olyan sok abban a »vala* meg a »méne«. De én bátor vagyok mind a jelenlevőket tisztelettel felkérni, hogy ne higyjenek az ilyen kósza híreknek, győződjenek meg maguk. Ha talán nem hinnének szavaimnak, hivatkozhatom olyan emberekre, a kik a bibliát egészen elolvasták. Én is hallottam ilyeneknek hirét még az ujabb időkben is. Igaz. egy kissé különös, régies nyelven szól hozzánk a biblia, de ha négy-öt fejezetet elolvastunk belőle, már akkor elmegy a nevető kedvünk, s ha tovább olvasunk, bizony nem a biblia nyelvére boszankodunk többé, hanem magunkra és azokra, a kik ezt a mi szép nyelvünket addig mosdatták, addig faragták, hogy végre egészen az indogermán nyelvekre formádzott; s ha még tovább olvassuk, utoljára könvek fakadnak szemeinkben, eszünkbe jutván, hogy a mi fiainknak már sokkal könnyebb lesz a nyugoti nyelveket megtanulni, mint teszem jó magunknak, mert nekik már csak szavakat kell tanulni, egyebet nem. igaz, régi dolgok vannak abban a bibliában, de azok mindig újak maradnak. Történetek, melyeken nyilván meglátszik, hogy a ki őket írta, nem rágta el a pennája szárát, s nem négy történetből csinált ötödiket; emberek, a kik nem sóhajtoznak, nem szidják a világot, mert soha nem jártak sem apáca-iskolába, sem a Ferencz József nevelőintézetbe, a kik ennélfogva nem is finom urak és hölgyek, hanem a szó igaz értelmében emberek; gonoszak, mint emberek, jók, mint emberek, s gonoszságukban a magunk gonoszságát utáljuk meg, erejök a mi lelkünket erősíti meg; olyan történetek, olyan emberek ezek, a kik most is folyton történnek, folyton élnek, s egy-egy alakban, egyegy ismerősünket látjuk; aztán szavak, biztatások, parancsolatok, ígéretek, melyek igazak és erősek, igazzá és erőssé tesznek, szárnyakat adnak a léleknek, hogy repüljön végtelen világokon át, a mennyei Atya trónusához s eltöltik a szívet valami kimondhatatlan érzelemmel, valami kimagyarázhatatlan akarattal: és ez az érzelem, ez a vágy, akarat mind erősebb, világosabb, ellenállhatatlanabb lesz, mig végre meg tudjuk, hogy az igaz boldogság érzelme az, a Krisztus után való vágy az, a Krisztusért való munkásságra kényszerítő akarat az; és megcsendül fülünkben a szózat, a mely boldogságunkat adta, vágyunkat táplálja, akaratunkat erősíti: »Mert úgy szerette Isten e világot, hogy egyszülött Fiát adta érette, hogy valaki hi-