Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1893 (36. évfolyam, 1-52. szám)

1893-04-13 / 15. szám

idejüleg julius 5—10 között Debreczenben tartandó. Az alakuló gyűlés összehívásával, valamint a gyűlés tárgysorozatának a megállapításával a központi bizottság bízatott meg. Ezzel kapcsolatban lelkesen fogadta a tanárértekezlet Szerem! cy József ref. lelkész és esperes meghívását egy hajdúböszörményi kirándulásra. Bruchiér késmárki tanár indítványára a kerületi és esperességi gyűlések is felszólítandók a tanáregyesület anyagi, szellemi és erkölcsi támogatására. Végül Radácsi indítványára az elnöknek és az előadónak, az elnök indítványára pedig az értekezlet tagjainak kifejteit buzgóságukért meleg köszönet szavaztatott. Délben a mozgékony Elek Lajos a főiskolai convictusban 40 terítékű nem épen convictusra emlékeztető fényes bankettet rendezett, a melyen komoly és lelkes felköszöntőkben az unióra, a fő- és középiskolák egyesülésére, s humorosakban az egyesekre sem volt hiány. Itt is arról győződtünk meg. hogy a tömörülés s a személyes érintkezés sok ügynek a javára szolgálhatna sok tekintetben izoláltan álló egyházainkban és iskoláinkban, a melyekben sok a jóravaló erő. de még több a féltékenykedés s az érzékenykedés. Azért hát többszörös okokból is kivánom, hogy a tanári unió s annak organuma, a Protestáns tanáregyesület vivát crescat íloreat! Végül még egyet. Először voltam Debreczenben. Kellemes, tanulságos és sokoldalú tapasztalatokat nyújtott. Jól éreztem magam az Ősi impozáns kollégiumban, bár többszörösen fájdalmat keltőleg hatott reám e nagy iskola és egyház szellemi tőkéjének nem eléggé gyümölcsöző forgatása. Csak egy kissé több mozgékonyság és nagyobb egyetértés mivé tehetné ezt a mi kálomista Rómánkat! Ha fölfogja az idők jeleit: tényezői és eszközeinek nagy gazdagságával önkénytelenül is a hazai protestántizmus központjává fejlődhetnék ki idővel. Ilyen benyomást keltett bennem »a tanáregyesület központja« körüli vita s a debreczeni egyházak és iskolák szemlélete ! Debreczen, 1893. ápr. 7. Dr. Szlávik Mátyás, eperjesi tanár. T Á R C Z A. Iskolaügyünk története 1770—1820-ig. (Folytatás.) A protestánsok ellenállásának igazolása. Visszatekintve azon másfélévtizedes küzdelemre, melyet egyházunk iskolái miatt az államkormánvnyal folytatott, meg kell vizsgálnunk azon okokat, melyek protestáns, főként pedig református őseinket oly szívós kitartásra, makacsságig menő ellenállásra vezették, a mint ezt tárgyalásunk eddigi folyamán előadtuk. Azon folyamodványoknak, melyeket egyházunk ez ügyben az uralkodó elé terjesztett, sokszor ismétlődő alapgondolata az, hogy az iskolák részét és alapját képezik a vallás szabad gyakorlatának. Lehetetlen e kijelentésekben fel nem ismernünk az általános keresztyéni, közelebb pedig épen protestáns elvet: az iskolák az egyház veteményes kertjei. Az a száz esztendő, mely II. József korától napjainkig lefolyt, a köztudatban az állam részére döntötte el az iskolatartás jogát és kötelességét; de bizonyos az is, hogy a nevelésügyre való befolyásáról egyik keresztyén felekezet sem mondhat le saját érdekeinek veszélyeztetése nélkül. A ki birja az iskolákat, azé a jövő, ez igazságnak súlyát különösen érezhették 100 évvel ezelőtt protestáns őseink : mert hiszen ők iskoláiknak köszönhették. hogy egyházukat a minden oldalról jövő támadások és üldözések végképen meg nem semmisíthettek. Csodálkozhatunk-e hát, ha oly makacson ragaszkodnak azon intézményhez, melyben a múltban egyházuk lételének legbiztosabb alapját ismerték meg és a melytől a jövőben is hasonló szolgálatot remélhettek; mert bizony az a jövő nem kecsegtethette őket valami nagyon kedvező kilátásokkal! Igaz ugyan, hogy József alatt megszűntek az üldözések, vallásukat szabadon gyakorolhatták; de vallásszabadságuk alapját még mindig csak kegyelem, egy türelmes, jóakaratú fejedelemnek rendelete képezte, melyet egy másik türelmetlen s rosszakaratú ugyanazon jogon visszavonhatott, a melyen előde kiadta. Hogy ily lehetőség nincs kizárva, hogy ellenségeik dühét nem csillapíthatta le végleg egy uralkodónak parancsszava, arra nézve szomorú tanúságot meríthettek a múltból, melyben sajnosan tapasztalták, hogy országos törvények sem nyújthattak védelmet támadóik ellen, annyival kevésbbé fejedelmi önkényből nyújtott rendeletek. Ki biztosítbalá őket, hogy a mult szomorú eseményei nem fognak többé ismétlődni s nem lesz többé szükségük arra a nagy szolgálatra, melyet az iskolák nyújtanak. Ezen aggodalomnak ad kifejezést a négy egyházkerület 1788-iki felterjesztése a következő szavakban: >Legyen bár ma azon tanítási normális rend és mód, mely előiratott. legjobb és semmi tekintetben sem legyen a protestánsok vallására nézve is ártalmas vagy sérelmes, ki kezeskedik nekünk arról, hogy az örökre, ugy a mint most van, változatlanul fog maradni. Épen most ugyan Felségednek a türelmesség iránt nyilvánuló hajlama ellentál], hogy az iskoláinkba beviendő egyformaságnak és azok kormányzása tőlünk való elvételének kedvezőtlen következményei egyszerre előtörjenek. De az idők viszontagságai miatt mily könnyen megtörténhetik, hogy ama felettébb való vallásos hév, mely most egy kissé lankadni látszik, erejét ismét visszanyeri és iskoláinkat, tanainkat mindazon rosszakkal, melyekkel az egyformaság és directio állal hathat, sujtolja*. Azon elvi kiinduláspont mellett, hogy az iskolák az egyház testének részei, a bizalmatlanság és gyanú képezi a második indokot azon küzdelemre, melyet egyházunk 11. József alatt iskolái miatt az államkormánvnyal folytatott. Bizalmatlanság és gvanu nem az uralkodó iránt, kinek jóindulatát sokszor volt alkalmuk tapasztalni, hanem azon kormányszékek iránt, melyek a múltban ellenségeik fondorkodásainak mindig készséges eszközeiül szolgáltak. De mégis a múltból merített bizalmatlanság s a jövőre irányzott aggodalom nem teszi egészen érthetővé azt a szívós és makacs ellenállást, melyet egyházunk József kormányával szemben tanúsított. Ez csak egyházunk sajátságos helyzetéből, az állammal szemben kivívott önállóságából fejthető meg egészen. Az államkormánynak korán megkezdett üldözései kényszerítették egyházunkat, hogy önálló autonom testületté alakuljon. A fegyverrel kivívott békekötések még jobban megszilárdíták egyházunk különállását, s mivel azon időben az iskolák kizárólag egyházi gondoskodás tárgyai voltak, természetes, hogy az egyház kebelén az iskolák is élvezték az autonom kormányzás szabadságát. Az állami iskolázás csak e szabadság megszorításával létesülhetett. De gondolható-e, hogy egy oly nagy történeti múlttal bíró, s minden elnyomás dacára élettől buzgó intézmény, minő református egyházunk volt, ellenállás nélkül feláldozza egyik fontos életszervét, iskoláinak szabadságát?! Szilárd jogi alapon, békekötések és törvények rendelkezésein nyugodott iskolai