Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1893 (36. évfolyam, 1-52. szám)

1893-01-12 / 2. szám

ság s a kiváltság folytán, a történelmi fejlődés fonalán összeolvadva, főpatronusi jog cím alatt a magyar király jogköréhez tartoznak. Dr. Bartha Béla. ISKOLAÜGY. Vallásoktatásunk javítása érdekében. A vallásügyi zavarok s a velők kapcsolatos izgalmak között legyen szabad hitéletünk egyik sarkalatos hibájára rámutatnom. Régi haj, eddig is sokat emlegette egyházi sajtónk; de most a vallási és egyházi viszonyok átalakulásának küszöbén, újból és újból foglalkoznunk kell vele. Szervileg összefügg a belső egyházi életünknek e Lap által sürgetett evangéliumi megújításával, a hitéletnek evangélizálásával. Mert az kétségtelen dolog, hogy korunk két oldalú vallási bajai, u. m. a klerikális balhit és a világfias hitetlenség között, egyetlen egy biztos menedéke van a lelkeknek és az egyházaknak, s ez az evangéliumi józan és szilárd hit. Hit alapította az egyházat, hit tartja fenn, s ha veszély fenyegeti a vallási közösséget, akkor első sorban a hiterő fokozására kell irányulni a bölcs védelemnek. Minden oly eszköz és intézmény, mely a hiterö fokozására alkalmas, valódi értékkel birt mindenkor az egyházi életben; de különösen megbecsülhetlen korunk és hazánk egyházi viszonyai között, melyek természetöknél fogva inkább hitrombolók, mint hiterősítők. A hazánkban tervezett vallásügyi változtatások is, akár egyikre, akár másikra gondolunk, közvetlen és első hatásaikban inkább hátrányosak lesznek, mint előnyösek a hitéletre; csak leszármazott és későbbi eredményeikben fogják megteremni jótékony gyümölcseiket, a hitélet felébredését és megszilárdulását. Épen azért sietni kell az egyházvezetésnek. hogy minél előbb és minél kevesebb veszteséggel vigye át a közegyház életét az átmeneti időszak válságain; sietni kell, hogy a hiterősítő eszközök és intézmények gyors és sikert igérő működésbe jöjjenek. A hitmegtartás és hiterősítés egyik kipróbált eszköze a vallásoktatás. A hol ez célszerűen van rendezve és lelkes egyének kezébe van letéve: ott az egyházi élet belső szervei kifogástalanul működnek; a vallásosan nevelt ifjakból rendesen buzgó egyháztagok, jó keresztyének válnak. De a hol a vallásoktatás és vallásos nevelés akár a rendszer, akár a személyek hibájából el van hanyagolva : ott a vallási közöny és hitetlenség burjánzik fel, még akkor is, ha a külső egyházi életben mindenek ékesen és szép rendben látszanak is. K'i mint vet, ugy arat; ha szelet vetünk, vihart aratunk, ha búzát, vetünk, búzát aratunk. Hazai közegyházunk lanyha és erőtelen hitélete egyik főokának én a népiskolai oktatás hibás berendezését látom. A mi vallásoktatásunk ma már lélektelen chablon, üres formalizmus. Azt, hogy a gyermekekkel — iskolai éveik tartama alatt — bevágatunk néhány vallástani kézikönyvet, végig ásitoztatjuk velők az istenitiszteletek óráit minden vasárnapon kétszer s ezek után — azon szörnyen téves hitben, hogy növendékeink megszerezték a szükséges vallás-erkölcsi képzettséget s ez alapon quasi önálló egyháztagságra való érettséget is nyertek, 12 éves korukban konfirmáljuk: ezt én komoly, épületes és célszerűen rendezett vallás-erkölcsi oktatásnak és nevelésnek nem nevezhetem. Hódolva azonban azon igazságnak, hogy »száz tanácsnál is többet ér egy példa*: legyen szabad ez alkalommal néhány rövid vonással csak vázlatos képét nyújtanom a svájczi református vallás-erkölcsi oktatásnak, melylyel itt időzésem alatt nagyjában már megismerkedhettem. Itt Zürichben p. o., hol a rendes népiskolai kötelezettség a gyermekeket illetőleg 14 éves korukig van kiterjesztve s ezen felül még két éven át, u. n. ismétlő és énekiskolába is kötelesek járni, a vallás-tanítás teljesen a lelkészek kezébe van letéve. A gyermekek a vasárnap délelőtti istenitiszteletekben részt nem vesznek, hanem részökre vasárnap délután u. n. gyermek-istenitiszteletek tartatnak, mely alkalmakkor a lelkész természetesen nem prédikációkkal traktálja a növendékeket, hanem — bibliamagyarázatok keretében — s felfogásukhoz mért alakban oktatja, építi őket. Az idősebbek — a már 14—15 évesek -— ezen kivül külön oktatást nyernek a katechismusból (s ez a valódi előkészítés a konfirmációra !). S csak miután 16-ik évöket betöltötték, erősíttetnek meg, azaz konfirmáltatnak s lesznek a gyülekezet tagjai. Nem hagyhatom végre megemlítés nélkül azt, hogy az éneklésre is rendkívül nagy súlyt helyeznek. Tanítják 10 éven át erre a növendékeket (6—16 éves korukig), kapcsolatban az énekjegyek (kották) alapos tanításával, mire azért van szükség, mert az ének-dallamok négy hangra vannak letéve s a gyülekezet által is igv énekeltetnek a templomokban. Ez éneklés mélyen megindító s fölemelő hatását csak az képes kellő értékében fölfogni és méltatni, a ki azt egyszer hallotta. Én hallottam s a reám gyakorolt magasztos benyomást szavakkal kifejezni nem tudom. E röviden vázolt képéből a vallás-erkölcsi oktatásnak három fővonás domborodik ki, melyeket nagyon érdemes figyelmünkbe venni. Egyik, hogy a vallás-oktató a lelkész. Ennek helyességéről elvileg nem szükség vitatkozni, az egész müveit világ protestantizmusa a lelkész-vallásoktató mellett foglal állást elvben és gyakorlatban egyaránt. Nálunk azonban, a mi rengeteg gyülekezeteink és egyházi iskoláink mellett, a gyakorlatban egyelőre még kivihetetlennek látszik, hogy a vallásoktatás kizárólag a lelkészekre bizassék. De az, hogy a népiskolából kikerült gyermekeket a vasárnapi vagy ismétlő iskolában, s hogy a konfirmációra készülő ifjúságot feltétlenül a lelkész oktassa és erősítse a hitben: oly sürgős követelménye a változott időknek, mely elől sokáig kitérni erkölcsi hiba, a hitélet gondozásának szándékos elhanyagolása volna. Másik jellemző vonása a svájczi rendszernek, hogy a gyermekek részére külön istenitisztelet rendeztetik. A gyermek-istenitisztelet eszméjét, mint megvalósítandót, pengették már több izben nálunk is, de csaknem eredménytelenül. Pedig, ha lehet valami üdvös újításról szó, ugy ez valóban az lenne. Mert ugyan — komolyan kérdezem — mi értelme van annak, hogy mi fejletlen gyermekeinknek a rendes gyülekezeti' istenitiszteletekben nemcsak helyet adunk, de a résztvételre őket kényszerítjük is? A mi istenitiszteletünk központját, legfőbb alkatelemét — mint azt nagyon jól tudjuk — az igehirdetes képezi. Hogy pedig ennek, a még értelmileg kellőkép ki nem fejlett gyermekre, csak a legkisebb mértékben is építő avagy gyümölcsöző hatása lehetne: ezt elgondolni is valóban abszurdum. Mi tehát az eredmény? — Az, hogy — nem lévén, ami érdeklődésüket felköltse s lekötve tartsa (mert, amit nem értenek, az iránt nem is érdeklődhetnek), részint unatkoznak, részint helytelenkednek, részint alusznak, mind valamennyien pedig, hogy igv fejezzem ki magamat: testestől-lelkestől megunják az istenitiszteletet, s mikor