Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1893 (36. évfolyam, 1-52. szám)

1893-01-12 / 2. szám

az iskolából kikerülve, a kényszer bilincsei alól felszabadulva érzik magukat, legtöbben örvendenek azon — s ezt még dicsekedve is mondják egymásnak — hogy: na, nem muszáj már remplomba járni! Im,a mostani rendszer igy képez nekünk egyházias (?) tagokat!? Ugyancsak ezzel rokon alapon határozottan elítélendő nálunk az a szokás is, hogy a gyermekeket 12 éves korukban konfirmáljuk. Ha tisztában vagyunk a konfimáció fogalmával, mely szerint az nem egyéb, mint a hitről, mint földi boldogságunk és örök üdvünk megnyerésére egyedül képesítő lelki kincsről tett öntudatos vallomás, akkor ne ámítsuk se magunkat, se a világot azzal, hogy ily vallomás-tételre a még csak 12 éves fejletlen gyermekeket mi eléggé éretteknek hiszszük és tartjuk. Ha teljesen a svájczi minta szerint — a mi népoktatási viszonyaink között — nem lehetne is az újítást e tekintetben nálunk behozni, de azzal a csekély módosítással újra, hogy — tekintettel a 12-ik életévig terjedő iskolakötelezettségre — három éven át ismétlő iskolába járnának növendékeink (a minthogy ez különben több helyen vasárnapi iskola név alatt tényleg létezik is) s ez idő alatt lelkészek által a vallásból oktattatnának, utolsó évökben a katechizmusból is, s 15 éves korukban konfirmáltatnának. Erősen meg vagyok győződve arról, hogy a milyen könnvü szerrel volna létesíthető ez újítás (feltéve természetesen a lelkészeknek munkára kész hajlandóságát), épen olyan áldásosak lennének következményei is. Igen fontos helyet foglal el végre, mint egyik tényező, a vallásoktatás körében az énektanítás. No, már ezen a téren nálunk, (ideértve templomi éneklésünket is) valóban ázsiai állapotokkal találkozunk! E kemény kifejezéssel főleg arra akarunk célozni, hogy az énekügy terén századok óta — úgyszólván — semmit sem haladtunk: sőt, ha Sztárayra gondolok, ki tudvalevőleg jó részint megható énekléseivel terjeszté oly kiváló sikerrel a reformációt, talán kockáztatnom lehet abbeli 'nézetemet is, hogy visszaestünk. S ez elégedetlenségem egész énekügyünkkel nem annyira a szöveget, mint inkább ennek éneklési módját illeti. A szöveg sem felel ugyan meg teljesen a kívánalmaknak, s az énekügyi bizottság bizonyára mindent el fog követni, hogy korunk minden jogos igényét kielégítő énekes könyvet állítson elő a magyar reformátusságnak. Nekünk olyan énekekre van szükségünk, melyek az evangélium szellemét leheljék, s annak szárnyain emeljék lelkünket ég felé! így lesz igazi harmónia istenitiszteletünkben, s igy lesz az evangélizáció nemes munkájának, melyet épen mostanában olyan sokan hangsúlyoznak, minden irányban út egyengetve! De mondám, hogy főleg az éneklési mód az, mely nagyon igényli a változtatást, fejlesztést. Első sorban arra kellene igyekeznünk, hogy minden templomban legyen orgona, mert azok a kántori ének-kezdések és nyújtások, mai fejlettebb zene- és ének-érzékiinkre csak kellemetlenül hatnak, s az éneklés szabályozására, vezetésére teljesen alkalmatlanok; vagy, ha ez utóbbi állításommal szemben, valamelyik kántor hangjának teljes erejével képes vezetni a gyülekezeti éneklést: ugy ez meg kétségkívül minél kevesebb áhitatosságot fejez ki. Általában azt lehet nálunk tapasztalni, hogy rendkívül erősen, torkuk szakadtából énekelnek, s az ilyen éneklés bizony nem valami édes harmóniába olvad össze. Mi lehet ennek oka ? Aligha más mint az, hogy a gyülekezeti tagok már iskolás gyermekkorukban rászoktak a túlságos, sokszor az orditozásig fajuló énekléshez. Csak figyelje meg bárki is faluhelyen az istenitiszteleti éneklést s észreveheti, hogy a kántor segédkezésére fölvezetett iskolás gyermekek a lehető legnagyobb erőmegfeszítéssel sipítanak, hogy szinte szánalmat gerjesztenek magok iránt. Hát van-e ebben szép, megható, buzgóságra emelő? Épen nincs. Egyedül ezt az egy tevékenységet fejtik ki a gyermekek a templomban, s ez is a magok s a gyülekezet kárára történik. Ezért is nincs helyök a gyülekezeti istenitiszteletben. Az éneklés nem megfelelő voltának eredményeként tekinthető jórészt azon sajnos jelenség is, hogy a műveltebb osztálybeliek, különösen a nők, alig kevés kivétellel, tartózkodnak az énekléstől. Egyszóval itt is tenni kell valamit s tenni ott, a hol erre legtöbb tér nvilik, az iskolában. Azért már előrelátólag az uj énekes könyvbe fölveendő dallamokat négy hangra letéve, kellene elkészíteni s az énekjegyek tanítása által lehetővé tenni, hogy majdan a jövő nemzedék harmonikusabb zengésben magasztalhassa Urát! íme ezek volnának azok az elvek, melyek szerint a vallás-erkölcsi oktatást és nevelést iskoláinkban berendezni kellene. Addig is azonban, míg egyházi hatóságaink ez irányban kötelező szabályokat hoznának be, igyekezzünk egyénileg és társadalmilag a vallásoktatás reformjával megbarátkozni. Egyénenként a mostani rendszer keretében is sokat lendíthetünk a hitoktatáson, részint a gondos felügyelet által, részint és különösen akként, ha a konfirmációi s ismétlőiskolai vallás-oktatást önkénvtes buzgóságból kezünkbe veszszük és lelkesen, gondosan magunk végezzük. Társadalmi hivatásunk pedig az volna e tekintetben, hogy lelkész-értekezleteink a reformnak hiveket szerezni, tapasztalatainkat társainkkal közölni s ez úton a már-már elodázhatlan egyházhatósági intézkedést előkészíteni igyekezzünk. Zürich. Bátori Gábor. TÁRCZ A. A protestantizmus politikai jelentőségéről. (Folytatás.) A protestantizmus sarkalatos alaptanának, a hit által való megigazulásnak. első folyománya a fejedelmek önálló isteni joga. Katholikus-pápás felfogás szerint a keresztyénség egy nagy theokracia s ez isteni uralom teljhatalmú birtokosa a római püspök mint pápakirály, a kinek karja — mint III. Incze mondotta — a keresztyén hivők serege. Ebben bennfoglaltatik a világi hatalomnak az egyházi alá való helyezése, sőt a fejedelmek világi ügyei feletti absolut uralom. Legélesebb kifejezése ez uralomnak VIII. Bonifácius »Unam sanctam* c. hírhedt bullája, amely szerint a keresztyénségnek nem két, hanem csak egy feje van, már t. i. Krisztus s annak földi helytartója, a pápa, úgv, hogy annak uralma a világi s az egyházi »kardot« egyaránt magában foglalja. A világi uralom birája a pápa, míg a pápát csak az isten ítélheti meg. Enyhébb alakban ugyan, de lényegét tekintve, ugyanazt a nézetet vallják Bellarmin, de Maistre, Phillips s más római pápás egyházjogászok, míg ez elmélet dogmatikai szentesítése a vatikáni zsinaton ment végbe. Leplezetlenül hirdetik ezt az ultramontán közlönyök is, pl. a »Münchener historisch-politische Blátter* is eképen: A katholikus tanrendszer mit sem tud a fejedelmek isteni jogáról, sőt inkább ez elmélet valódi protestáns találmány. Különbséget kell tenni eredeti és leszármazott tekintély között, a katholikus tan szerint soha sem illeti meg a világi hatalmat az eredeti tekintély (XXX. köt., 402. 1.).