Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1893 (36. évfolyam, 1-52. szám)

1893-03-02 / 9. szám

ban a vallásos buzgóságot elnyomta az önzés szelleme, s a nép ezáltal vezéreltetve, örömest keresi fél azon helyeket, hol minél kevesebb igával terheltetik. Torzsa. Kármán Pál. ISKOLAÜGY. Közép- és főiskolai tanügyünk a zsinaton és zsinat után. IV. Térjünk vissza ismét a zsinathoz. A törvényjavaslat 66. §-a azt irja elő, hogy a gimnáziumi tanárok számára nyugdíjazási, özvegyeik és árváik számára segélyezési alapról gondoskodni, a fentartó testületek kötelessége. No ez elég szép általánosság, de nem is több. Egy árva szó sincs a javaslatban, de a zsinatban sem hangzott arról, hogy az a fentartó testület aztán mimódon, honnan és mily mértékben gondoskodjék ? vagy ha a gondoskodásról megfelejtkeznék: miképen volna arra szorítandó? Ugy tartom, hogyha már a nyugdíjazásról törvényt akartunk alkotni és annak elvét abba be is illesztettük: aligha nem öreg hiba volt e mulasztás. Lehet, hogy talán az a tudvalevő körülmény, hogy t. i. a közoktatásügyi kormány vette kezébe a felekezeti tanárok nyugdíjazásának kérdését, kötötte le a nyelveket. Hát mi felekezeti tanárok, habár a költő szerint e részben már b'zony évek óta szívjuk az édes reménység emlőit, még ma is reménykedünk, hogy elvégre meglátjuk a nyugdíj-kérdés várva várt idvezítőjét, habár addig még az Ur nem egy szolgáját bocsátja el békével. De hát, midőn épen tüzetesen az állami nyugdíjazás kérdéséről — és nem is egy izben — volt szó, bizony akkor sem mutatott zsinatunk valami hevesebb érdeklődést ezen kérdés iránt, pedig azt mindenki érzi, hogy ez egyházunkat nemcsak tanügyi, hanem pénzbeli oldaláról is mélyen fogja érinteni. Egyszerűen megelégedett azzal, hogy a kérvényt a kormányhoz beterjesztvén, a konventet utasította, hogy az ügy fejlődését kisérje figyelemmel. Azt hiszem, egy pár erélyes sürgető szó nem volt volna merőben fölösleges. A kormány, ha csakugyan akarja, megteremti a tanári nyugdíjat a maga módja szerint, mint megteremtette azt, egy szót sem szólva az egyháznak, az elemi tanítók részére. Valóban fentartó testületeinkre erősebben és határozottabban kellett volna hatni, mert az előzmények után nem ok nélkül tarthatunk attól, hogy zsinatunknak ugy a tanári nyugdíj- és gyámintézetre, mint a tanári fizetésre vonatkozó határozata — főleg a már föntebb említettem fentartás után — hosszú időre papíron marad, mint annyi sok más üdvös határozata egyházunk egyetemének. Ne mondja senki, hogy a legtöbb helyen már is vannak tanintézeteinknél nyugdíj- és gyámintézetek. Vannak valósággal, de — biztos adataim nincsenek — tudomásom szerint nem a fentartó testületek áldozatkész gondoskodásából. Az ilynemű intézmények létesítése ugyanis a magokra hagyatott és közvetlenül szorongatott tanárok ösztönszerű gondoskodásának köszönhető. Meglevő gyám- és nyugdíjintézeteink nevezetesen a magunktól megvont filléreinkből és a nagy közönség lelkesebbjeinek kegyeletes adományaiból jöttek létre és gyarapodnak, de a fentartó testületeknek a legtöbb helyen édes-kevés érdemök van abban. Ezekkel előhozakodnunk tehát okszerűen aligha lehet. De tudnunk kell azt, hogy ezek az intézmények vagy gyermekéveiket élvén, annyira gyöngék, hogy bajainkat enyhíthetik. de nem orvosolhatják; vagy ha keletkezésük messzebb időre nyúlik is vissza — talán a debreczeni főiskolait kivéve —, ugy a kifáradt tanárnak, mint az özvegyeknek és árváknak csak alamizsnát nyújtanak. Felsőbb hatóságaink, nevezetesen az egyházkerületek sincsenek a zsinati törvények által többre utalva, mint a felügyelésre és egész általánosságban a pártfogásra. Miben fog nyilvánulni e pártfogás? a jövő tanít meg. Mert ha az állami nyugdíj létre jön is, az sem létesül a fentartó testületek terhe nélkül. Eddig keveset vagy néhol semmit sem tettünk önkényt, biztos, hogy tennünk kell az állam parancsára. De viszont amennyire tudomásom terjed, igazságosnak kell lennem. Így a tiszántúli egyházkerületre vonatkozólag nem szabad elhallgatnom, hogy ez egyházkerületünk — nem érintve a debreczeni ev. ref. főiskolai tanárok gyám- és nyugdíjintézetét — az egyházkerületben többi középiskolai tanárok ily rendeltetésű egyetemes intézménye javára évenként pénztárából 300 forint segélyt szolgáltat, a fentartó testületeket pedig arra kötelezi, hogy minden tanszék után 12—12 forinttal, a magántanulók 1—1 frttal, a rendes növendékek pedig fejenként 50 krral járuljanak évenként e célra. Gyarapodik is ez intézmény eléggé megnyugtatóan. Mert noha csak az 1881 /82-ik tanévvel létesült és benne csak nyolc, többnyire nemteljes gimnázium vesz részt; noha nem épen kevés a fentartó testületek és egyes tanárok hátraléka, és noha már a legelső évek óta segélyez, a mult tanévben pedig már gyám- és nyugdíjban 1233 forint 33 krt fizetett ki: a mult tanév végén tényleges vagyona meghaladta a 30.000 frtot. De kérdem: más egyházkerületnél történik-e ennyi? Én ugy találom, hogy eddigi áldozataink nem valami erős próbái gimnáziumi tanügyünk munkásai iránt tanúsított kötelezettségeinknek Már ezeknek a sarkalatos kérdéseket tartalmazó 64 — 66. §-oknak tárgyalása meglehetős lanyha érdeklődés mellett és oly simán folyt le, hogy az egész tárgyalás alig mondható egyébnek, mint egvszerüen tudomásul vett felolvasásnak. Sőt a 67—81. §-ok közül is némely felszólalásokat leszámítva, csak a 73-ik keltett némi érdeklődést. Ez nevezetesen a gimnáziumokat igazgató testületek fokozatait körvonalozván, azok között épen az anyagilag is legközvetlenebbül érdekelt fentartó testületet, a presbyteriumot mellőző hallgatással. Ez minden esetre jelentős mulasztás levén, a zsinat az igazgatótanács után be is sorozta a fentartó testületet. És ezzel a gimnáziumot illető rész tárgyalása véget érvén, november 30-án a főiskolákat tárgyaló negyedik rész tárgyalása megkezdetvén, azon napon be is fejeztetett. Így egyszerre eleven vita keletkezik a 83 §-nál. Ez nevezetesen igy szól: »A főiskolák szervezetének, valamint az egész felső oktatásnak alapelve: a taníási és tanulási szabadság*. E szavak többek szivében aggodalmat keltenek, a melynek elsőben is Szász Károly püspök ad kifejezést. Nagyon ruganyos szerinte ez a kifejezés, és ha vele visszaélnének, nem egy kellemetlen következménynek lehetne kútforrása. De nálunk, különösen a theologián, a szó teljes értelmében nem is alkalmazható a tanítási és tanulási szabadság. Hisz' vannak tantárgyak, a melyeknek tanulása minden hallgatóra nézve föltétlenül kötelező; másrészt főiskoláinkban egy-egy tantárgyra rendszerint csak egy tanár levén, a tanulási szabadság már ezen is megtörik; továbbá a tanítási és tanulási szabadságot bizonyos fokig egyházi törvényeink is korlátozzák. Aggodalma van, hogy a tanítási szabadság, ha esetleg átlépte az elengedhetetlen korlátokat, a főiskola hitfelekezeti rendeltelésével is összeütközésbe jöhetne; azért