Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1892 (35. évfolyam, 1-56. szám)

1892-12-08 / 53. szám

bonaíerjesztőkről, a 25-ik a féktelen mulatozásokról, a 38-ik az egyház tisztaságára s külső, belső dolgaira való ügyeletről intézkedik stb. Egyházi törvénykönyvünk ma is megadja a presbyteriumnak a fegyelmezési jogot, s ha nem akarjuk, hogy az irott malaszt maradjon csupán, az egyházi élet minden abnormitását a presbyterium atyáskodó ellenőrzése és fenyítéke alá vonó statutumot kell gyülekezetenkint készítenünk s a véneket legalább ennyiben segítségére kényszerítenünk a prédikátor lelkigondozói nehéz kötelességeinek. Én hiszem, hogy az előbbi cikkeimben felsorolt bűnök és veszedelmek ilyen módon ha gyökeresen ki nem irthatok is, de legalább enyhíthetők és elbizakodott diadalutjokon feltartóztathatok leendenek. S hogy ez nekünk sikerüljön, kérve kérem lelkésztársaimat, másolják le régi jegyzőkönyveikből a még ma is használható egyházfegyelmi statútumokat s tegyék azokat közzé egyházi lapjainkban. Ezzel módot nyújtanának arra, hogy Összeállíthassunk egy hatalmas és kifogástalan gyülekezeti szabályrendeletet. De mindezek csak a lelkibetegek meggyógyítását célozzák, holott nekünk, az ős diakonissza, hagyományokhoz híven a testi betegség enyhítéséről sem szabad megfeledkeznünk, ahová sorolom a szegénységet is, hiszen ebben talán még szebben tündökölhet a Krisztusi lélek, mint egyházi fegyelem és hitépítés leglelkiismeretesebb teljesítésében. A külföldi belmisszió, tagadhatatlan, hogy e tekintetben bámulatos eredményeket produkál, de azt is meg kell vallanunk, hogy a belmisszió más országokban túlnyomóan városi életet él. Én azonban azt óhajtom, hogy az evangéliom lelke, a szeretet, nálunk a falukon is érvényesítse magát. Mi módon? Épen ezt kell kitalálnunk. Az a temérdek jótékonysági egyesület, ami a városokon virágzik, a falusi népen édes keveset, mondhatjuk semmit sem segít, s ilyen egyesületeket falun talán nem is lehetne alakítani. Hanem én az ilyen helyeken való segítséget úgy képzelem, hogy ahol ráér, ott a bába, ahol pedig ez nem ér rá, ott egy-két özvegyasszony teljesítené a betegápolási teendőket. (Ez volna a falusi diakonissaság.) Ez utóbbiakat beküldenők pár hónapi gyakorlatra a megyei kórházba kisegítő ápolónőnek s aztán a betegsegítő pénztárból — amit önkéntesen raknánk össze — bizonyos összeget, 40—50 frtot, adnánk az ilyeneknek évente s ezért ők tartoznának a betegeket ingyen látogatni, a háziakat tanácsolni s — amikor azokat dolgaik másfelé szólítják — az ápolásban helyettesíteni. Ezt kivihetőnek tartom a magyar falvakban is s csakis ez egyetlen módját látom az elhagyatott betegek sorsán való könnyítésnek addig is, míg magyar születésü nők is nagyobb számmal szánják rá fejőket az igazi diakonissaságra. A lelkipásztor keresse fel maga is gyakorta az ilyen betegeket, tanácsolja, vigasztalja őket s ne várja azt, mig urvacsoráért menesztenek hozzá s ne igyekezzék letudni ilyen könnyen, ilyen utolsó kenetféle hivatalos eljárással legszentebb felebaráti kötelességét. A szegényeken való segítés után a legkönynyebb, mert hála Isten, az emberi szivekből még mindig friss erővel buzog fel a könyörületesség forrása, csak legyen a ki azt felfogja és odavezesse, ahova kívántatik. Első mindenesetre itt is egy szegény-alap teremtése, melyből némi pénzbeli segedelemmel láttatnának el az arra rászorultak; s melyből az igen szegény iskolás gyermekeknek is a könyvre, tandíjra (s ha telik a ruhára való is), kiszolgáltattatnék. Legyen minden gyülekezetünkben, minden templomajtóban két-két persely: egyik az egyház, másik a szegények szükségeire. Mint ahogy az egyházi törvénykönyv is meg állapította, választani kell mindenütt »szegények gondnokát« (dékányt), a ki — kivált télen át — a szegények élelméről akként gondoskodik, hogy minden vasárnap megkeres az egyházi! által elhordozandó íven, hat asszonyt s előléges felkérés után kijelöli nekik, hogy a bekövetkező héten, ki melyik napon küldjön a szegények számára egy kis meleg ételt. Ez azonban csak ideiglenes állapot, mely soká fenn nem tartható, kivált olyan helyen, ahol sok a szegény. Azért ezt az ügyet tovább kell fejleszteni oly módon, hogy állandó szegényház létesíttessék, a község közreműködésével. Ide telepítenék aztán a hajléktalanokat és teljesen vagyontalan és családtalan nyomorultakat s nyarankint és őszszel a dékány gyűjtene számokra, azoktól, a kiknek adott az Isten, élelmet és ócska ruhaneműt. A gyűjtőnek volna könyvecskéje, melybe bejegyeznék, hogy ki mit adott és mennyit adott? De hát ezek még a szerencsésebb szegények, a kiknek semmijök sincs. Hanem mennyin találtatnak olyanok, a kiknek van egy kunyhócskájok, egy paticsházacskájok, talán még egy kis kenyérnek valójok is megterem, de azért csak a jó Isten tudja, hogy mennyit éheznek, mennyit szűkölködnek, mennyit rongyoskodnak; a jó Isten tudja csak, hogy azt a száraz, sovány kenyeret (aminél egyébre nem telik) hányszor sózzák meg titkos, keserű könyhullatással. Ezek a mi igazi szegényeink; ezekhez jött maga a Jézus is; ezeken kellene nekünk valami módon segíteni. Csakhogy