Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1892 (35. évfolyam, 1-56. szám)

1892-12-08 / 53. szám

kovász, vagy só a gyülekezetben, mely lassanként a többit is áthatná. Gyakorolja azért a lelkipásztor maga is családjával a házi istenitiszteletet, már csak a példaadás kedveért is. Azután kérjen fel bizodalmas jó emberei közül kettőt-hármat, hogy azok ismerőseik közül némelyeket szólítsanak át esténkint magokhoz beszélgetésre; beszélgetés közben pedig térjenek rá egy-egy énekre, zsoltárra, egy kis bibliaolvasásra, vagy más épületes olvasmányra, amivel a lelkész maga sietne ellátni őket. Ennek mihamar híre menne a gyülekezetben, lassan-lassan a példát mások is követnék s talán utoljára minden hajlékban újra megotthonosodnék az igaz istentiszteletnek ez a legegyszerűbb, legkeresetlenebb, legpátriárchalisabb, de épen azért legmelegebb, legőszintébb s a keresztyén vallásban kijelentést nyert atyai és fiúi szeretetteljes viszonynak leginkább megfelelő módja. És legyen gondunk rá, hogy a szegényeknek is hirdettessék az evangéliom. Legyen gondunk, nem utolsó gondunk, olyan helyeken, ahol uraságok laknak, azokra a szegény béres-családokra, akik ünnepet ritkán ösmernek, s akik összezsúfolt cselédlakásokban nyomorognak, mert az erkölcs ilyen helyeken posványosodik el legkönnyebben. Ne felejtsünk el egy-két bibliát, egy-két énekes könyvet juttatni be az ilyen cselédbázakba s kisérjük éber figyelemmel, hogy templomba vasárnaponkint járnak-e? S ha nem, miért nem? S ha talán azért nem, mert maga a földesúr, vagy a tiszt foglalja el ilyenkor is őket s az nem engedi nekik a hetedik napot megszentelni, testöknek, leiköknek nyugodalmat venni: ébredjen fel bennünk a Náthán próféta bátorsága s vessük közbe magunkat a földesurnái e szegény emberek lelki üdvössége érdekében, akiknek ennyi az egész gazdagságuk: az az egyetlen bárányka, a hit. Ne engedjük azt leöletni tőlök. S ha prófétai példálódzásainknak nem lenne sikere, akkor meg kell mondani bátran, hogy »te vagy az az ember!« Nem kell visszariadni a legnagyobb kellemetlenségtől sem, hanem a vasárnap is dolgoztatót be kell panaszolni a járásbíróságnál, hogy az bánjék el a modern Dávidokkal az 1879: XL. t. c. 52. §-a értelmében. Presbyter uraimék pedig álljanak talpra s ha többet nem tehetnek ma már az evangélizáció érdekében, legalább járjanak elől jó példával az ünnepek megszentelésében. Ennyit állásuk tisztessége okvetetlen megkövetel tőlök. De tehetnek többet is. Hanem ezt már igazán meg kell tenniök, meg kell tennünk, ha azt akarjuk, hogy valami fegyver is legyen a kezünkben, melylyel megerősítvén és megbátorítván magunkat, nagyobb bizodalommal és reménységgel állhassunk ki a viadalra. Ez a fegyver pedig nem más, mint egy »gyülekezeti szabályrendelet*, melyet minden egyháztanács, a helyi szükségek figyelembevételével, szép renddel megépít magának, azután beterjeszti az egyházmegyére megerősítés végett s onnan pecsétesen visszakapván, zabolázza vele az eláradt visszásságokat, őrzi a prot. erkölcsök hirét és tisztaságát s teremt rendet, haladást és új életet nyakas Kálviniában. Hogy miképen kell azt megcsinálni? Oh, az igen könnyű. Csak most közölte Révész Kálmán a »Prot. Szemlé«-ben Kanizsai Pálfi János uram százados réguláit, melyeknek egy része még ma is haszonnal értékesíthető; de van ilyen majd minden egyház régi feljegyzéseiben, melyeket csak mai köntösbe kell öltöztetni s az újabb viszonyok számára készült pontozatokkal megtoldani s kész a szükséges statutum, amiben az apák minket fiakat megelőztek s megszégyenítettek. Oh ezek a százados régulák napnál világosabban hirdetik azt az igazságot, melyet tanulmányom elején említék, hogy a mi ősi egyháztanácsaink nem rideg adminisztrátorok, de lelkes evangélizátorok valának, hogy azok édes gonddal őrködnek vala az anyaszentegyház jóhire s az egyes tagok botlásai fölött. Kezeim közt is vannak ilyen »eklézsiai régulák vagy punctumok«, melyeket Szentgyörgyi Sámuel, a tisztelendő négy egyesült tractusnak (Borsod, Abauj, Zemplén és Ungnak) superintendense erősített meg annak idején. Közölhetném egész terjedelmében is, megérdemelné, de csak pár punclumot említek fel belőle, mintegy tájékozóul arra nézve, hogy miképen fogták fel a régiek a presbyterium hivatását s mint igyekeztek a templomon kívül is építeni a tiszta hit és tiszta erkölcsök országát. 6-ik punctum. A ki a templomot nem gyakorolja, consistorium előtt megintendő. Ha ez nem használ, eltiltatik az urasztalától. Ha ez se használ, kirekesztetik a gyülekezetből. És ha meghal, tisztességes temetése ne légyen. 7-ik punctum. A ki az urvacsorát háromszor egymásután elmulasztja, megintessék. 8-ik punctum. A betegeknek és erőtleneknek az úrvacsora házhoz is elvihető. De csak akkor, mikor a gyülekezet is él azzal; máskor meg nem engedtetik. (Most pedig viszik némelyek derüreborura házakhoz is az urvacsorát s csinálnak belőle opus operatumot.) 14-ik punctum. A korcsmázók előbb megintessenek. Ha ez nem használ, consistorium előtt megdorgáltassanak. Ha ennek sincs foganatj a, az urasztalától eltiltandók mindaddig, míg meg nem javulnak. A 15-ik punctum. A káromkodókról, a 17-ik a hamis hitűekről, a 19-ik a viszálkodó házasokról, a 20-ik a házasságtörőkről, a 22-ik a ba-