Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1892 (35. évfolyam, 1-56. szám)

1892-12-01 / 52. szám

Az ev. reform, tanítók ujabb kérvénye a zsinathoz. Józsa Pál az ev. reform, tanítók országos bizottságának elnöke, egy körlevelet intézett szeptember hóban a magyarországi ev. reform, tanítótestületekhez, mely körlevélben arra szólítja fel őket, hogy a körlevélhez mellékelt emlékiratot testületenként irják alá és zsinati képviselőik által nyújtassák be az összeülendő zsinathoz, hogv a tanügyi tárgyalások alkalmával még megmenthessék ami megmenthető. Az aláírás és tömeges benyújtásra szerinte azért van szükség, mert azon hír kelt szárnyra, mintha ama »méltatlan elbánásban részesült (levéltárba tett) első emlékirat, nem is az ország ref. tanítóságának közös óhaját, hanem csak egy töredékét foglalta volna magában*. Hogy ama tény, t. i. az első memorandum egyszerű levéltárba tétele nem volt helyes, mutatja emez ujabb kérvény, melyet tanítóink a zsinathoz intéznek. A levéltárba tétel épen nem nyugtatta meg a tanítókat. Sokkal megnyugtatóbb lett volna és azt a református tanítók meg is érdemelték volna, hogy a zsinat kiküldött volna egy bizottságot és pontról pontra kijelöltette volna, hogy a tanítók — bizony nem egy töredékének, hanem legnagyobb részének — óhajtásait kifejező emlékiratból, mi van már teljesítve, mi felesleges, mi és miért nem teljesíthető és mit nincs hatalmában a zsinatnak teljesíteni. De eltekintve ettől, eltekintve a most beadott kérvény eszmemenetétől, ismertessük meg e kérvény resultatumát tevő három pontot. Ezek a következők: »Mondja ki a főt. és méltóságos zsinat: 1. Népiskolánkra vonatkozó szervezetet oly formában és oly céllal készít, hogy az iskolaügyünk fejlődésének és az idők követelményének teljesen megfelelő legyen. E szervezet készítésénél különös tekintettel leend a tanítók által benyújtott emlékiratnak a közoktatási szervezetet magában foglaló részére és az ott lefektetett elvek figyelemben tartásával, amennyire azt egyházalkotmányunk kerete megengedi, alkotja meg népiskolaügyünk teljes rendtartását. 2. A magyarországi ref. tanítók anyagi helyzetének javítását, fizetésének rendezését immár elmulaszthatlan szükségnek érezi és amennyiben az állam is e téren kezdeményez, e kezdeményezést üdvösnek tekinti. Tekintettel azonban önkormányzati jogaink épségben tartására, maga kiván egyetemes egyházunk tanítói sorsán oly mértékben enyhíteni, hogy az valóban enyhítés és számbavehető segítség legyen; ennélfogva határozatilag kimondja a zsinat, hogy az ev. ref. népiskolákban működő tanítók fizetése ez idő szerint 600 frtnál kevesebb nem lehet, mely fizetési minimum előállítására szükséges pénzösszeg részint az egyes iskolafentartó egyházak, részint domesztikai segélyezés, részint és legfőképen egy ezen célra kért nagyobb összegű államsegély által fog összehozatni, mely államsegély azonban nem az egyes iskolák, hanem az egyetemes egyház részére nyújtatván : az autonom jogok sérelme nélkül eszközlendő ki. 3. Tanítóink anyagi sorsán könnyítvén, ezek szellemi életének fejlesztéséről sem felejtkezhetni meg. Elrendeli hát a méltóságos zsinat, miszerint felekezeti képzőink ugy az evangéliomszerü egyházias nevelés, mint a reális élet kívánalmai tekintetéből ugy rendezendők be, hogy az ott nevelt és képzett tanítók, mind egyházunknak lelkes és buzgó tagjai, mind a hazának törhetlen hű fiai legyenek; az életben pedig mint a társadalom szerény, de gyakorlatilag teljesen képzett munkásai tiszteletnek és közkedveltségnek örvendő hasznos tagjai szerepeljenek. E tekintetben a módozatok kidolgozására egy tekintélyes, de kevés tagu bizottságot küld ki, mely- munkálatát egy év alatt a méltóságos konventhez beterjeszti.« Ezek, a nyáron Szegeden összegyűlt reform, tanítóegyletek képviselőinek kérvényében kifejezett kívánságok. Legfontosabb és valóban nagy fontosságú a második pont alatti! Minden azon fordul meg: Van-e tanítóinknak tisztességes kenyere? Biztosítva van-e gondtalan megélhetésük, hogy minden idejüket nemes pályájuk hivatásszerű megfutására, kötelességeik lelkes teljesítésére fordíthassák?! Adhatunk nekik nemcsak jogokat, hanem kiváltságokat is, ha nyomorban hagyjuk őket! Ugyanazért az első ponttal nem is foglalkozom. A harmadik pontnál is fontosabb a második. Itt is a kenyér a fÖ! Nézze végig bárki a »Néptanítók Lapjának* nagyon, nagyon sűrű pályázati hirdetéseit és kettőről győződik meg, u. m. a) nagyon csekélyek a tanitói fizetések, b) nagy a tanító-hiány, vagy tanító-szükség. Kérdezze meg a tanítóképezdék igazgatóságait bárki és azon választ kapja, hogy csak ugy ostromolják községek és egyházak a képezdéket és kiviszik, aki csak ajánlkozik, hogy iskoláik tanító nélkül ne maradjanak! Nem tanítóképezdéinkben van a hiba; megállják azok a versenyt az állami képezdékkel, hanem másutt. A vallásos, egyházias és hazafias képzés, nevelés és oktatás sem hiányzik azokból; hiszen magyarok és reformátusok : hanem a növendékek és azok családi előképeztetéséből hiányzik valami! Kikből lesznek a praeparandisták? Szegény földmívesek, a legszegényebb iparosok és legnagyobb részt tanítók fiaiból. Aki nem lát otthon az egyház iránt meleg ragaszkodást; aki a családi körben talán irigykedést lát a lelkészre, mert annak pár száz forinttal talán több a jövedelme; aki otthon nem lát kíméletet az egyház javai iránt stb., abból nehéz kiirtani a gyomokat s a vallás iránt való hidegséget, az egyház iránt való közönyt és annak anyagi javaival szemben is a rontásvágyat. Aki néha még a műveltség legalsó elemeit sem viszi magával a tanítóképezdékbe. bizony azt művelt emberré formálni négy, esetleg 2—3 év alatt, (mert a 3-ik évben már kiviszik praeceptornak) nagyon nehéz. Amiket itt a családi nevelésről mondottam, kérem, hogy akinek nem szűre, ne vegye magára. És mely intézetekből újoncoz a praeparandia? Polgári iskolákból és algimnáziumokból. Legtöbbnyire a gimnázium IV. osztályából. Átlépnek, a nagyon szegények és a szegénység miatt nem képesek tanulni; éhes gyomorral nem lehet tanulni. Átlépnek akik megunták a tanulást. Jó tanulók, tehetséges ifjak ritkán lépnek át és pedig azért: mert 300 frtos tanítói fizetés nem érdemli; hiszen ennél több van egy kézbesítőnek, sőt némely kocsisnak is. Ezért mondjuk, hogy minden a tisztességes fizetésen, vagyis a második pont alatti kívánságon sarkallik. (A tanítóképezdék bárminő szervezésénél az államtól eltérni nagyon messze nem is lehet.) Azt mondhatja valaki: hiszen adhatunk azoknak bárminő fizetést; nem lesznek sem jobb tanítók, sem az egyház iránt melegebbek?! Nem áll! Ha ez a szomorú föltevés igaz volna, akkor a lelkipásztorokat is meg kellene hagyni jelenlegi nyomorú anyagi helyzetükben! Valaki mondta, de igen helyesen: »éhes katonák nem nyernek csatát*. Ez okos mondással felelek. A tanítók magok megmondják, hogy segíthet rajtuk az egyetemes egyház, a zsinat, t. i. az iskolafentartó gyülekezetek, a domesztikai segély és legeslegfoképen abból, hogy kérjen tanítói fizetések javítása címén, nem az egyes