Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1892 (35. évfolyam, 1-56. szám)

1892-12-01 / 52. szám

iskolák, hanem az egyetemes magyar református egyház részére nagyobb összegű állam-segélyt. Igy megmenti az autonomiát és hatalmában van az egyházias és tanítói hivatásuknak élő tanítókat jutalmazni, az egyház elleneit pedig eltávolítani. Én nem hiszem, hogy az államfentartó elemtől, a legtisztább magyar fajtól a református egyháztól megtagadhassa a kormány és az országgyűlés ezt a segedelmet akkor, midőn oláh és rácz főpapok rengeteg uradalmakat, állami javakat és méltóságokat élveznek. Hogy pedig a református egyház a legmagyarabb faj, mely sem római pápát, sem semmi idegen hatalmat nem hiv fel kormánya és hazája ellen, ezt elismeri az országgyűlés és nem tagadhatja meg Vaszary Kolos sem. Sokkal kisebb vagyok, hogy sem a zsinatot tanítani akarnám; de ajánlom és mint egyházamat szerető polgár kérve kérem a zsinatot: hallgassa meg a tanítók kérelmét. javítsa fizetéseiket az államtól követelendő segélyből és nagyon sok bajt meg fog orvosolni! Kolumbán. TÁRCZ A. Reformáció ünnepén. III. Sok lélekismeret, sok hit, sok szeretet, sok vigyázás, sok hűség, sok imádság, sok tanítás, sok intés, sok feddés, sok vigasztalás kell ahhoz, hogy mind e sok feladatunknak megfeleljünk ugy, amint azt Isten parancsolja, hivatásunk magával hozza s lelkiismeretünk megköveteli. Bizonyos, hogy munkánk közben sok keserű poharat kell kiinnunk, sok hajótörést elszenvednünk, sokat csalódnunk: de ne rettentsenek a nyomok, melyek mind visszafelé vezetnek s nem előre a teljesített kötelesség s a Krisztus felé. Imádkozzunk, hogy az Isten minket méltókká tegyen a hivatalra és töltse be az ő jóvoltának minden jó kedvét, és a hitnek cselekedetit az ő ereje által. (2. Thess. I. 11.) És ne unjuk meg a jóban való fáradságot. Ha munkálkodásommal ma a hallgatóimnál semmit végben nem vihettem, mondja Chrisosthomus — és ez jó lecke nekünk — tehát talán holnap még meglehet, vagy ha még holnap sem, talán holnapután vagy ezután negyednapra. Aki ma a hallott igével nem gondol, talán holnap szivében kapcsolja, és akit ma vagy holnap nem lehet a jóra felgerjeszteni, talán egynehány nap múlva az intés annál foganatosabb lehet. Hiszen sokszor történik az is, hogy a halász napestig haszontalan hálójával fáradoz, amidőn már estve haza akar menni, halat fog. Ha azért mindent abban kellene hagyni, amidőn az ember feltett szándékában s igyekezetiben elő nem mehet: az embernek élete semmi sem volna s minden elromlanék. Tudniillik, ha a szántóvető ember azonnal abban hagyná munkáját, hogy foganatos idő nem szolgál mindenkor, csakhamar éhen is meg kellene halnunk. Ha a hajós a tengeren való járást megvetné, hogy olykor szélvész támad, senki vizén nem járna, ezáltal pedig az emberek nagy hasznoktól s alkalmatosságoktól megfosztatnának. Ily kondíciója vagyon a több kereskedések és mesterségeknek is. Azért a mindennapi experientia elég tanító-mesterünk, mert noha gyakran egyszer, kétszer vagy többször sem nyerheti meg valaki feltett szándékának végét: mindazonáltal mindent abban nem hágy, hanem ujabban kész gyorsasággal a dologhoz hozzáfog. Igy lévén azért a dolog, szükségképen tartóztatnunk kellene magunkat az ilyetén szóktól: Mit használ, hogy az istenfélő életről és keresztyéni hivatalról annyi szót szaporítunk, hiszen azzal semmi hasznot sem hajtunk. A szántóvető ember sem hagyja mindjárást abban a szántást, vetést, ha szintén egyszer, kétszer, vagy többször bevetette is a földet, és ugy nem termett, amint reményiette volna, hanem ujabban mégis magot vet a földbe. Holott néha történik, hogy jótermő esztendő mindent helyre hoz, valamint az előbbeni esztendő az embertől elvesztett. Igy hasonlóképen a kereskedő sem hagyja el az ő tengeren való kereskedését, hogy gyakorta hajótörést szenved, hanem ujabban szerencsét próbál, noha akkor sincsen nagyobb bátorsága szerencsés előmenetelről, hanem csak olyan, mint azelőtt volt. Ily folyamatja vagyon az ember több dolgainak is. Mivel tehát az emberek oly gyorsan, és minduntalan e világi életnek táplálásában fáradoznak, noha a szerencsés előmenetelről semmi bátorságok nincsen: miért csüggednénk meg tehát mingyárást mi prédikátorok? Miért hagynánk mindent abban, ha minket meg nem hallgatnak azonnal? Hogyan adunk mi számot erről, mivel mentegetjük magunkat? Ha valaki világi kereskedésben talál kárt vallani, vagy keresetiben elő nem mehet, el kell azt annak nyögni s nincsen kihez támaszkodhassék, vagy a kárt visszafordítsa. Igy hasonlóképen, ha valakinek hajója tengeren vész, nem találkozik senki, aki kárát a kereskedőnek vagy hajósnak bonifikálja. Ha valami záporeső, vagy másféle szélvész a vetéseket és gabonákat semmivé teszi, a szegény szántóvető ember kénytelen azt ott hagyni s üres kézzel elmenni. De az egyházi szolgának sorsa sokkal máskülönben vagyon. Ha közülünk valaki az Isten igéjének magvát elhinti: Istentől várja jutalmát, a hallgató, ha nem veszi is az igét illendőképen s életét és minden foglalatosságát a szerint nem rendeli is. És ez emeljen bennünket, ha csüggedünk; ez adjon uj erőt, uj reménységet, ha hajótörést szenvedünk, vigasztalást, uj lelkesedést küzdelmeinkben. Légy például a híveknek az igében, az életben, a szeretetben, lélekben, hitben és tisztaságban (I. Tim. IV. 12.) Ezt Pál apostol nem azért irta, hogy ezek mint betűk ragyogjanak a bibliában, vagy textusul szolgáljon prédikációinkhoz, hanem azért, hogy mégis valósítsuk azt. És az a boldog, az az igaz pap, ki ezt meg is valósíthatja, és az a boldog nyáj, mely ily tükörökben gyönyörködik, Ha a protestantizmus valóban nagygyá, valóban boldoggá, valóban tiszteltté akar lenni: példákul kell szolgálnunk a világnak az igében, az életben, a szeretetben, lélekben, hitben és tisztaságban, ugy a mint a reformátorok is példákul szolgáltak, kiket valóban aggodalom nélkül lehetett követni, irigység nélkül lehetett csudálni és érdek nélkül lehetett szeretni. Az ő egész életük, munkájok, emlékezetűk mind, mind azt kiáltja felénk: Aki Krisztus Urunknak papja, annak nyelve, szive és keze egy harmóniában legyen. Mihez fogjunk s mit cselekedjünk azért? Fel kell karolnunk, fel kell vennünk híveink gondját, meg kell kezdenünk egész szívvel, minden erővel, teljes lelkesedéssel a cura pastoralis eddig könnyen vett gyakorlását. Még nem késő; még nem ütötte el a tizenkettőt. De él az Ur, hogy az idő, mely hátra van, igen rövid. Nincs időnk a vesztegetésre. Vagy megsózzuk a lelkeket, és élünk; vagy maradunk a várakozások vizeinél, hol már oly régen álldogálunk: s a világtól és sátántól eltapostatunk. Mert az ártalmas és gonosz lelkek és a sötétségnek hatalmassága lépten-nyomon ólálkodnak körültünk, ott úsznak, másznak, fészkelődnek, rágnak és vesztenek minket. Mi szabadít meg bennünket, ha magunkra maradunk?