Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1892 (35. évfolyam, 1-56. szám)

1892-12-01 / 52. szám

támogatását is egyre jobban kinyerni s mely hivatva van enyhíteni a szőlők tönkremenése által szenvedett véghetetlen károsodást. A másik humánus • kötelességünk népünk iránt az, hogy mentsünk meg, akit lehet, az uzsorától, az adósságban való végleges elmerüléstől. E tekintetben én, még mielőtt csak hirét is hallottam volna a rajnavidéki hitelszövetkezeteknek, (melyek szintén papnak köszönik keletkezésüket), egy bátortalan kísérletet tettem idehaza egy ideával, melyről bevallom ugyan, hogy a sajátom, de bevallom azt is, hogy nem tökéletes. Mindegy, azért elmondom, hátha valaki — kedvezőbb körülmények között, mint az enyém, némi módosítással — megvalósíthatja. Gyülekezetemben alig akad három-négy jómódú ember, a többi kapás, fuvaros és kis szőlőbirtokos, (azaz hogy ez már csak volt). Nálunk a szüret volt az aratás. S ha jó termést adott az Isten, mindjárt ott termett az adószedő is. Zaklatott, doboltatott, foglalt, árvereztetett. A szegény ember, csakhogy megadhassa a császárnak, ami a császáré, kénytelen volt termését időelőtt potomáron elvesztegetni, holott ha várhat vele, néha kétszerannyi jövedelme is lett volna belőle. Erre a bajra lettem először is figyelmessé. Azután láttam, hogy ha valamelyik fuvarosembernek (fát, szenet szálítanak ezek a hegyekből) elesik a járó jószága, megyen a bankba, vagy valamelyik titkos, 25%-os jóltevőhöz, kölcsönt szerez s abból kerít uj lovat magának s azután minden keresményét felemészti az így támadt adósság és annak kamata. Ez a tapasztalás érlelte meg bennem egy szövetkezet eszméjét, melyet >Testvér-egyesületnek« neveztem el. Akik az egyesületbe beléptek, azok fizettek egy forint belépési díjat s hetenként keresetökből 10—10 krt. A cél pedig az volt, hogy akinek járó jószága elesett, annak az egyesület pénztára adott újnak beszerzésére annyi pénzt., amennyit — lelkiismeretes becslés szerint — az elesett jószág ért. A tagok állami adójáért is az egyesület állott jót, s ilyen módon megmentette azoknak borait a lefoglaltatástól s elegendő időt biztosított nekik boraik kellő értékesítésére. Ha valaki kölcsönt akart felvenni, annak szándékát az egyesület választmánya elé kellett terjesztenie s az bírálta meg, vájjon az illető könnyelmű adósságot akar-e csupán csinálni vagy pedig valóban szüksége van a kölcsön felvételére ? Előbbi esetben a kölcsönt nem engedélyeztük, az utóbbiban pedig vagy a saját pénztárunk szolgáltatta azt ki 3%-os kamatra, vagy ha pénztárunk a kivánt összeggel nem rendelkezett, a választmány kerített kölcsönt az illetőnek kedvező feltételek mellett. Tökéletlensége tervemnek az, hogy több volt benne . a segíteni kész jóakarat, mint az alapos számítás. Azt tartom azonban, hogy az eszme nem rossz, s most, amikor már a hitelszövetkezetek nálunk sem ösmeretlenek, sőt a szervezésre a Reiffeisen-féle munkában egy kitűnő vezérfonal is áll rendelkezésünkre, kivált nagyobb gyülekezeteinkben szolgáló lelkésztársaim, a siker bizonyosságával tehetnek lépéseket ilyeneknek létesítésére. Valamint hogy ezen az alapon szervezhetnek temetkezési és betegsegélyző egyesületeket is. Ilyen és ehhez hasonló kezdeményezések által segíthetünk népiink egyre nehezebbé váló helyzetén. Magunkon, egyházunkon s lelkészi fizetésünk bizonytalanságán és csekélységén pedig ügy, ha késedelem nélkül hozzá látunk minden olyan gyülekezetben, hol túlságos magas az egyházi teherviselés, oly alap létesítéséhez, mely idővel »a lelkészi fizetés megváltására és emelésére« szolgálna. Gyülekezetemben 1866-ban kezdtek gyűjteni ilyen alapot s íme ma, alig 25 év múlva, a tőke oda növekedett, hogy a lelkész összes készpénz fizetését (=• 300 frtot) annak kamatai fedezik. E nélkül nem tudom mitévők lennénk ebben a filokszerás világban. Ez eszmét a presbyteriumban megpendíteni, a vagyonosabb egyháztagokat szép szóval körülvenni, azután a gyűjtést — ha fillérenkint is — megindítani: s az alap meg lész vetve a jövendőnek. Aztán cséplés, szórás idején literenkint a szérűkön is össze lehet gyűjteni 5—6 köböl búzát, gabonát — kivált ha kedvező az aratás — s Isten segedelmével észrevétlenül fog nagyra nőni a parányi mustármag. Ha valami kedvező vétel kínálkozik földbirtokban, azt esetről-esetre meg kell vásárolni — ha pénz nincs is hozzá — kölcsön, hosszú törlesztésre (egy gyülekezetnek mindig van hitele) s igy szaporítani lassan-lassan az egyház törzsvagyonát, hogy annak jövedelme is idővel a hivek személyes terhének könnyítésére legyen fordítható. Ötven év alatt minden eklézsiát újra lehet igy teremteni és sorsát biztosítani. S mi az az ötven év egy halhatatlan erkölcsi testület életében? De hát annyi bizonyos, hogy ehhez nagyfokű buzgóság és önmegtagadás kívántatik. Hogy olyanért fáradjon valaki, aminek — nagyon valószínű — hogy nem ő fogja szedni a gyümölcsét; hogy én ültessem a diófát s más kösse hozzá a lovát. Ebben is van igazság. Ám lehet rajta némiképen segíteni. Contempláljuk úgy a létesítendő alapot, hogy csak kétharmadrésze tőkésíttessék, egyharmad része pedig már a második évtől kezdve kiadattassék a jelenben működő lelkésznek. Az igy nyert fizetésjavítás nem sok lesz, igaz, de évről-évre növekedni fog, mint a hópehelyből tamadó lavina. Aztán ne az utódunkat nézzük, hanem az egyházunkat. Mert az csak látszólagos igazság, hogy az ilyen tőkegyűjtés által az utánam következő lelkésztársammal teszek jót. Nem. Nagyobb jót teszek a gyülekezetemmel ; azzal a néppel, melynek sorsán egyházaméval együtt szivem aggodalommal telik el. Ismétlem, keresztyén soeializmus ez is, még pedig a legjavából való, hogy igyekezzünk híveink terhén könnyíteni addig, míg ők nem könynyítenek magukon tömeges elpártolással, félkegyelmű nazarénuskodással, vagy a testvérek nem viszik őket vizre pápista vagy unitárius élelmességgel és ügyességgel. Nagy egyházi érdek ez a papi szolgálat jövője tekintetéből is. Már is megdöbbentőleg megapadt a hittanhallgatók száma mind az öt akadémiánkon s félni lehet, hogy