Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1892 (35. évfolyam, 1-56. szám)

1892-11-17 / 50. szám

eredeti jelentésébe egy egészen más gondolatot visz be, ami nincs benne és ami nem helyes. E részben bizonyos keresettség van és egyáltalában nincs helyén a nemzetiségi velleitásoknak ide bevonása, aminthogy hajuknál fogva is vannak ezek ide húzva (130. 1.). GyuráU Ferencz kitűnően választott textusát az alkalomhoz mérten kifogástalanul dolgozza fel. Ez a beszéd is a kötetnek a legértékesebb darabjai közé tartozik. Sikerült alkalmi imák a Fábián Mihályéi is; a verses ima könnyen pattog; de a prózában irott jobban szárnyal. Végül, amint már említettük, a ^függelékben* Könyves Tóth Kálmáníól van 16 adventi ima, nagyobb betűkkel s külön lapszámozással, azzal a céllal, hogy majd ha az ünnepi, vasárnapi és alkalmi imádságok az egymásután megjelenő füzetekben közrebocsáttatnak, ezek a füzetből kivágattathassanak s mint különálló imakönyv beköthetők legyenek. A mű 4 évi időtartamra kiván imákat adni. A közlöttek már mutatják e tervezetet, mert a 1.6 ima mind adventi és mind pedig egyházi beszéd előtt mondandó, A részletes bírálatot majd az egész műre tartjuk fenn. De talán az ezután megjelenőkre nézve némi hatással lehet, ha most már megjegyezzük, hogy ez imákban sokkal több a dogmatikus és vallásbölcsészeti elmélkedés, mint az imaszerű elem; több az okoskodás, mint a hymnikus felszárnyalás. A jambikus menet vagy a rhythmus keresése bizonyos mértékben mesterkéltekké teszi őket, sőt sok helyütt negélyzettekké. Az ima stylusa inkább eltűri az olyan körmondatos szerkezetet, mint aminő a Révész imáié; de nem szereti az ilyen rendkívül rövid, pattogó mondatokat, mint aminőkben ezek az imák vannak irva. Egyszerű természetesség, közvetlen melegség, égbe vágyó s égi erő után sóvárgó érzés, de minél kevesebb okoskodás, választékos, de nem keresett irály, ezek az ima kellékei. A jelen füzettel megindult vállalat, ha az öntudatosan, szigorú kritikával, nemes Ízléssel szerkesztetik, ami felől kezeskedik a két jeles szerkesztő neve és amivel mindketten tartoznak országosan tisztelt nevüknek ép ugy, mint a magyar egyházi irodalomnak, igen jelentékeny szolgálatot tehet a gyakorló lelkészeknek és az irodalomnak. Azért szívesen nézünk fejlődése elé s melegen ajánljuk a lelkésztársak becses szellemi és anyagi támogatásába. Kenessey Béta. BELFÖLD. Ez is egy kis mustármag. Sokszor hangoztatták az utóbbi két esztendőben e lapok hasábjain, hogy a magyar református egyház életének nagy szüksége van belső, intenzív működésre, hogy nem elég csak kívülről széles alapokon lerakni a bástyákat, hanem gondoskodni kell arról is, hogy legyen, amit az a §-okból alkotott bástyafal betakarjon. Nem elég pusztán templomokat emelni a domesticának igen sokszor végrehajtás utján összejött filléreiből, de gondoskodni kell arról is, hogy azok a templomok az evangéliom melegétől áthatott szivekkel legyenek tele. És hangoztatva volt nem egyszer, de százszor, hogy nem elég Isten országának építésére megszabott időben egy-egy magasröptű szónoklatnak elmondása, hanem ezen kívül még ott az életben is kellene tenni valamit, mert hiszen a Krisztus evangélioma nem annyira rhetorikai iskola, mint inkább »lélek és élet*. És aztán, hogy ha szélylyel nézünk, láthatjuk, hogy a külső burkolatok emelkednek büszkén magasra. A református egyház hatalmas politikai tényező lett, melylyel számolnia kell barátnak és ellenségnek egyaránt. (Jó volna, ha ugy volna. Szerk.) A vajúdás stádiumában van a református egyetem. Nehézségekkel küzdve bár, de fenn áll az írod. Társaság, hogy mint egy gócpont áraszsza a tudomány sugárait. Vagy hogy kisebb dolgokat vegyünk: a szegényebb egyházak templomainak rozoga tetője is kezd már ujabbakkal fölcserélődni; sőt a szegény kálvinista papok régi közmondásossá vált kopott kabátja sem mindenütt olyan kopott már. Ez mind igen jó, mind nagyon szép, élet és virulás mindenütt. Ugyan ugy van-e? Nézzük meg a belsejét is, ha már kívülről láttuk. Itt is van látványosság elég. Mint egy kívülről szép, de belül nem gondozott virágházban, van még valami abból, amit a régi kertészek keze ültetgetett, de fenyegeti már elborítással a dudva és paréj: ugy itt is látható szerte szélylyel tengődve az evangéliomi szellem, (azoknak a szegény elfeledett gályaraboknak az ültetése még), de körülötte tarkabarka csoportokban pipacsként virágzik a hitközöny, nem egy helyen a római aversio, itt a baptizmus, amott a nazarénizmus, sok helytt üresen tátognak a templomok, üresen vannak a szivek ... ez a belső élet. Bizony az aratásra való gabona sok. Sok, amit learatni, letarolni kell, hogy helyén háborítlanul zöldülhessen az evangéliom üde, virágos mezője. És egy, csakis egy eszköz van ez aratáshoz, az a régi, de mindig uj, amelylyel aratott Pál Korinthusban, Luther Vittenbergában, Kálvin Genfben és arattak annyi dicső bajnokai Isten országának s ez nem más, mint a szentírásnak, az Isten igéjének igazsága. Nem akarom azt mondani, hogy »az arató kevés*. Nem akarok vádolni én, ki szintén vád alá eshetem. Én csak reá mutattam az eszközre, melyet minél jobban megismerni, mely iránt egész valónkkal lelkesülni, melyet minden időben fegyverül használni kell s akkor aztán majd megmutatja nekünk az maga a módot mindenkor, hogy miként használjuk. Ha életet akartok egyházunkba: >Tudakozzátok az Írásokat!* Igen, mert ha hódítani akarunk a szentírás fegyvereivel, először önmagunknak kell meghódolni előtte s akkor aztán ösztönöz az minket hódításra ugy is ellenállhatatlanul. Éppen azért: »kövessétek a szeretetet, kívánjátok a lelki ajándékot, de mindennél inkább, hogy írást tudjatok magyarázni«. >Aki pedig írást magyaráz az embereknek, szól épülésre, intésre és vigasztalásra.* Alkalmasint ennek érzése volt az, mely arra indította a fővárosi ifjabb lelkészeket, hogy minden hétnek szerda estéjén egy-egy összejövetelt tartsanak egyfelől azon célzattal, hogy ápoltassék a baráti összetartás, de másfelől talán még inkább azért, hogy a könyvek könyvének egyes helyei fölött folytatott barátságos eszmecsere 100*