Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1892 (35. évfolyam, 1-56. szám)

1892-11-03 / 48. szám

PROTESTÁNS EGYHÁZI LAP. Szerkesztőség: IX. kerület, Pipa-utca 23. szám, hová a kéziratok eimzendök. Kiadri-hivatnl : Hornyánszky Viktor könyvkereskedése, hová az előfizetési és hirdetési*dijak intézendök. Felelős szerkesztő és laptulajdonos : SZŐTS FARKAS. Kiadja: HORNYÁNSZKY VIKTOR. Előfizetési ára : Félévre: 4 frt 50 kr; egész évre : 9 frt. Előfizethetni minden kir. postahivatalban és a kiadó könyvkereskedésében (Akadémia bérháza). ügyes szám ára 20 Jer. Néhány komoly szó. A »Prot. E. és Isk. Lap« tisztelt szerkesztője nemcsak kiváló jóakarattal nyújtotta a »Koszorú« első levelecskéjét a nagy közönségnek, hanem megengedte, sőt felhívott arra, hogy vágyainkról, reményeinkről, terveinkről s azokról az elvi jelentőségű igazságokról, melyek lelkünket nyugodni nem hagyták és munkára kényszerítették, a nagy közönséget még jobban, mint eddig tehettük, egyes részletekre is kiterjeszkedve, tájékoztassuk. A felhívásnak annál készségesebben tesz alólirott eleget, mert — s ezt az ügy fontosságára való tekintettel nagy örömmel constatálom — minden egyházi lap több figyelmet tanúsított a »Koszorú* első füzetével szemben, mint a mennyit egy rövid kis elbeszélés magában véve érdemelt volna; mert mindenik hitt vállalatunk komolyságában s mindenik elismerte, hogy magyaros és építő iratokra, amilyenekről a pesti egyházmegyei lelkész-értekezlet már néhány évvel ezelőtt kimondta: ilyenek kellenek nekünk, nagy szüksége van a társadalomnak. Nem csinálunk titkot abból, hogy a megrendelők száma ugyan eddig oly kevés, hogy más halandó tán kétségeskedve s szomorúan kezdené bevonni a vitorlákat s csodálkozva kérdezné: »Hát csak ennyi a tett a sok beszéd után?! Miután oly soká kifogásoltuk az angol neveket a tractatus-társulat kiadványaiban s Ígérgettük, hogy csak lennének magyarosabbak azok a vallásos kiadványok, majd terjesztenénk akkor úgy, hogy jobban se kell: most, mikor van már magyaros építő irat, igy elfelejtették sokan, amit Ígértek, mikor mi arra számítottunk, hogy most már azok is tesznek, akik nem Ígértek ?« Mi azonban nem szólunk igy. Mert mi el voltunk készülve mindenre. Tisztában voltunk azzal, hogy egy darabig ingyen dolgozunk, sőt még tán rá is fizetünk vállalatunkra. Egy darabig azért, mert, bár a készség megvan bennünk az ingyen való dolgozásra huzamosabb ideig is, de hiszen világos, hogy csak tetszhalál lenne az, és nem élet, nem siker, ha kiadványaink költségeit az első áldozatok után később sem birnók fedezni. Azt pedig feltettük magunkban, hogy míg egyfelől a lehető legolcsóbban adjuk iratainkat a szegények kedvéért, másfelől semmiféle subvencióért nem folyamodunk s azt a nehezebb, tövisesebb utat választjuk, melyen csak az egyesek buzgóságára lehet appellálni, s azt kiáltani: »lmmár, aki nemzetét és az evangéliumot igazán szereti, aki érzi, tudja, hogy népünknek egészséges szellemi táplálékot kell miharább nyújtani, az jöjjön és segítsen!« És jöttek is. Kevesen az igaz, de akik jelentkeztek, azok azután annál nagyobb ügyszeretetet mutattak. Egy egyszerű falusi lelkész 100 példányt rendelt meg. Egy egyházmegyei gondnok ugyanannyit s pedig nem azért, hogy pártfogónak láttassék, hanem a jóakarattal bölcseséget kötött össze és szegény árvagyermekek közt osztotta szét a füzeteket. Azok közt különben, akik a mi magyaros »Koszorúnk«-ból rendkívül sok példányt rendeltek meg, vannak akik egyáltalában nem a törzsökös magyarok közül valók, de az evangéliomot is, meg a magyar népet is nagyon szeretik. Igy érthető, hogy a «Koszorú« első füzete, dacára, hogy az ügyet kevesen karolták fel, e kevesek nagy buzgósága folytán második kiadást ért két hét alatt s hogy egy hét múlva a második füzet is napvilágot lát. Csakhogy nagyon természetes, hogy kevesek buzgósága, ha még oly nagy is, kellő szilárd alapot a vállalatnak nem vethet. Sőt még, ha sokkal többen vannak is a pártolók, akkor is állandónak és tartósnak kell lenni ezek jóakaratának, ha kivált a végső célt is meg akarjuk valósítani és egy építő irányú lapnak létrejöttét és felvirágzását komolyan óhajtjuk. Fel kell már valahára támadni bennünk a szégyenérzetnek amiatt, hogy mivel mi magyarok ily irányban semmit sem, vagy édes keveset tettünk, idegenek munkájára van népünk e tekintetben utalva. A szégyenérzet azonban nem elég, hanem minél erősebb kötelességérzet is kell. Kötelességeink vannak Isten és népünk iránt, hogy