Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1892 (35. évfolyam, 1-56. szám)

1892-11-03 / 48. szám

az Ur kegyelmének erőit egy felette hatalmas eszköz, a sajtó által is igyekezzünk a lelkek birtokába juttatni. E kötelesség tudata él bennünk, akik a »Koszorút« egyedül az ügy iránt való szeretetből megindítottuk. És hacsak teljes közönyösség, munkánknak teljes figyelmen kivül hagyása s egy fontos ügynek megbocsáthatlan elhanyagolása ki nem csavarja a fegyvert kezünkből, hát mi kitartunk bizonyosan. Ez az ígéret legyen köszönet, melylyel hazai egyházi lapjaink szerkesztőinek, érezzük, tartozunk. Ez az Ígéret erősítse bennök vállalatunk támogatására a kedvet. Különösen arra kérjük őket, hogy ha majd a »Koszorú« III. levele megjelen — egy nagyobbacska levél, melyre, hacsak lehet, szép képet rajzolunk; költeményt, rövid elmélkedést, egy reformátor életrajza mellett egy elbeszélést irunk s a levelet szép foglalattal is ellátjuk, hogy mívelt, előkelő családok is karácsonyi ajándékúl adhassák — hát akkor hívják fel azoknak a nőknek figyelmét is kiadványainkra, akiknek számára építő, hilerősítő s mégis mulattató olvasmányról nem gondoskodott még eddig senki sem. A szerkesztők mellett azonban a lelkészek és tanítókhoz is van néhány komoly szavunk. Természetesen első sorban a református lelkészek és tanítókhoz fordulunk, mert hiszen mi is reformátusok vagyunk, ámbár azt hiszszük, hogy kiadványainkon mindenki találhat gyönyörűséget, aki az evangéliomi igazságokat és az evangéliomi szabadságot kedveli. Már első felhívásunkban kértük őket, hogy terjeszszék füzeteinket. Most a gyakorlati kivitelről s megvalósításról is legyen szabad valamit mondanunk. A legegyszerűbb eljárás az, ha a lelkészek híveiket (templomban vagy templom után), a tanítók a gyermekeket szólítják fel, s abbeli készségüket nyilvánítják, hogy pár fillérért egy szép olvasni valót rendelnek meg számukra. Aki maga azt nem teheti, szólítson fel egy értelmes és becsületes embert, aki iránt bizalommal viseltetik s nem kétkedem, hogy mindenhol lesz található oly egyén, aki társai számára az olvasmányokat megrendeli s megmondja nekik, hogy pár nap múlva tőle átvehetik példányaikat. Világos továbbá, hogy füzeteinknek oly rendkívül olcsón, annyi engedménynyel s bérmentve küldéssel való adása nagyon meg lenne könnyítve, ha egyházunknak minél több jómódú tagja utánozná a fent említett gondnok példáját. Az egyház vagyonos világi tagjait azonban erre megint csak a lelkészek s tanítók tehetik figyelmessé. Végül még egy jegyzést. Az evangelizálás terére s különösen az evangelizálásnak építő iratok általi megvalósítására, minket az a komoly meggyőződés visz, hogy szellemi átalakulásra, megújhodásra, dicső eszméink következetesebb megvalósítására, minél hatalmasabb, életteljes, a lelket, a szivet jó irányban befolyásoló munkára van szükség, ha káros szellemi irányzatoknak gátat akarunk vetni. A vakhit vagy a hitetlenség ellen hiában teszünk ugy néha-néha nyilatkozatokat, ha a lelkek folytonos táplálásáról nem gondoskodunk. Még anyagi ügyeinket sem tudjuk kellőleg lelki fellendülés nélkül rendezni, mert az emberek csak azért adnak pénzt, ami iránt érdeklődnek. Dicsőséget és anyagi előnyt más téren nagyon könnyen találhatnánk s Istentől adott képességeinket és tanulmányainkat tudnók ugy felhasználni, hogy kényelmünk és hasznunk nagy lenne, nem ugy, mint az evangelizálás meglehetősen tövises és járatlan utain. De mi nem keressük a magunk dicsőségét, hanem Istenét. Nem keressük a magunk javát, hanem embertársainkét. S mivel minket az a szent fájdalom hat át, amely Nehémiás lelkét égette amiatt, hogy Jeruzsálem falai le voltak rontva s kapui tűzzel megégetve; mivel mi keservesen bánkódunk, hogy a magyar nem olyan építő irodalmat, mint a német vagy angol, hanem olyat sem tudott előállítani, mint a finnek vagy a japánok, akik — már t. i. az utóbbiak — körülbelől harminc éve, hogy az evangéliomot megismerték: mindezeknél fogva kérjük mindazokat, akik a lelki Jeruzsálem pusztulása felett szomorkodnak s felépülését óhajtják, hallják meg kérésünket: »Jertek, építsük meg Jeruzsálem kőfalait, hogy ne legyünk ilyen gyalázatosok.« (Neh. II. 17. vers.) Szabó Aladár. Egyházpolitika protestáns szempontból. Mutatvány Fejes István egyházpolitikai röpiratából. Most már egy nyilt kérdést teszek fel: mit vártunk mi protestánsok az uj hercegprímás úrtól hazánk érdekében? Vártunk, ha nem mindjárt beigtatása alkalmából is, de legalább főrendiházi föllépése után, egy ilyenforma köriratot: »Szeretett testvérek, tisztelendő urak! Minden lélek a felsőbb hatalmasságoknak engedelmes légyen, ezen szentírási igékkel fordulok hozzátok most, mint a magyarországi római kath. egyházak feje, azon alkalomból, midőn a főrendiházban megtörtént kisérletem, mely az 1868-iki törvényeknek felfüggesztését célozta, a kormány ellenállásán egyelőre meghiusult. Jól láthatjátok föllépésemből, hogy én a katholikus egyház érdekében el vagyok tökélve érvényesíteni mindazon törvényes eszközöket, melyeket magas törvényhozói állásom nekem kezembe ad s melyekre kiváltságos főpapi hatalmam nekem elegendő módot nyújt; most tehát legyetek csendességben és békében mindaddig, míg én és püspök társaim kieszközölhetjük az említett törvények megváltoztatását, a minélfogva intelek is, hogy a fennálló törvényeket, egy ujabb törvény meghozataláig tiszteletben tartsátok, mert szükségesképen egyházunktól