Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1892 (35. évfolyam, 1-56. szám)

1892-02-04 / 5. szám

akcióval ellensúlyozható. Álljanak résen sajtóközegeink, leplezzék le a klerikális üzelmeket, verjék vissza az ultramontanizmus mindig merészebbé váló támadásait; a hivek pedig, a tehetősebb hitfelek, ne nézzék közönynyel és kicsinyléssel az egyházi sajtó munkásainak erőfeletti küzdelmeit, hanem részesítsék őket megérdemelt erkölcsi és anyagi támogatásban. Álljanak résen mindenek felett a lelki tanítók, lépjenek közvetlen érintkezésbe társadalmilag ostromolt híveinkkel, világosítsák fel őket a fenyegető veszélyekről, ösztönözzék ellenállásra, tömörülésre és erkölcsi önvédelemre; e végből végezzék az igehirdetést fokozott buzgósággal, vegyék fel a katekizálás sok helytt elejtett hiterősítő munkáját, végezzék serényen az istenigéjének magyarázását, gyakorolják a cura pastoralist — kivált a vegyes házasoknál — kettőzött éberséggel, kezdjenek hozzá az egyháztársadalmi, egyesületi és belmissziói tevékenységhez elszánt lélekkel, szóval folytassák, s a hol ellanyhult, elevenítsék fel a hívek, a családaz iskola és a társadalom evangelizálását. Az igy kifejtett és megerősített evangeliumi protestáns közszellem lesz a legsikeresebb, mert erkölcsi alapon nyugvó, tehát eleven erőként működő véderőnk és támaszunk a felszínre hozott reverzálisos egyházpolitika ellen. Wéber Samu. A történelem az igehirdetésben. i. A »Prot. Kirchenzeitung* f. é. 2-ik számában egy rendkivül tanulságos és figyelemreméltó tanulmány jelent meg Sulze Emil tollából »Die Aufnahme der Geschichte in die Lehrtátigkeit der Kirche« címmel. Az értekezésben természetesen a németországi viszonyokat tartja szem előtt az iró; de joggal elmondhatni, hogy »mutató nomine de nobis fabula narratur« ; azért sietünk azt t. olvasóinkkal megismertetni s annak nagy horderejű és egész igehirdetésünket meggazdagítható főbb gondolatait megszivlelés, elmélkedés és esetleg megbeszélés végett közölni. Szerző egy nem régiben megjelent iratában (»Evangelische Gemeinde«) több mint 30 éves lelkészkedésének megérlelt tapasztalatait közzé tévén, ebben ama meggyőződésének adott kifejezést, hogy a prot, egyházi élet két sark-erőnek kölcsönhatási! működésén alapszik. Az egyik a gyülekezet tagjainak egymás irányában gyakorlott lelkipásztori tevékenysége, a melyet a lelkész vezet és tart ébren; a másik pedig magának a lelkipásztornak igehirdetői munkássága. A hívek kölcsönös lelkipásztori tevékenységében, a gyülekezetben élő keresztyén erőnek kell munkásnak lennie. A tanítóhivatal pedig képviselje az egyházi hagyományt, de ne mint holt anyagot, mint valami lezárt szentélyt, hanem mint élőt, mint a melyet az istenség tökéletes igazsággal vezet. Hogy ez utóbbit azután miként lehetne építő és az igehirdetést megújító módon keresztül vinni, azt tárgyalja szerző az előttünk levő értekezésben. Minden lelkész — mondja szerző — tanulmányozza a szentírást, a keresztyén egyháztörténetet, a hit- és erkölcstant és ezek históriáját. E tanulmányok rendkivül gazdag tartalma terebélyes fához hasonlít, de a mely a gyülekezet előtt elrejtetve hajt. Virág-virágra fakad rajta. E virágok a prédikációk és csak ezek nyújtatnak a gyülekezet építésére. E virágok kinálgatása azonban ugy látszik már nem elég. Az egyháziasság semmivel sem nagyobb, mint a milyen volt. Százezerekben a keresztyénség legegyszerűbb alapvető igazságai sem élnek. Az a tudatlanság, melylyel találkozunk, valóban megdöbbentő. Méltán feltehetjük tehát a kérdést, hogy vájjon az igehirdetés maga is nem hibás-e ebben? Nem igazi protestáns eljárás az, hogy nem a maga egészében tárjuk dolgainkat a gyülekezet elé, hanem csak úgy, a mint azok a prédikátor lelkére több-kevesebb benyomást tettek. A hívek természetesen mind nem lehetnek tudósok. Nem foglalkozhatnak nyelvészeti tanulmányokkal, kritikával, ismeretelméletekkel vagy metaphysikával; de kell, hogy azoktól, a kik mind e segédeszközöket bírják, a vallási és erkölcsi életnek fejlődéséről teljes átnézetet nyerjenek. Önmaguknak a híveknek is látniok kell a fejlődést és nem lehet megelégedniük csak azzal, a mi benyomást ez a fejlődés az egyes prédikátorokra tett; mert különben az a külömbség egyháziak és világiak között, a melynek nálunk csak gyakorlati jelentésűnek szabad lennie, átruházhatatlanná lesz. És vájjon ekkor nem nyittatik-e tág kapu az individualizmusnak és a pártokra szakadásnak, a mi egyházi életünket már is veszélyezteti. ha a multat nem tárjuk a hívek lelke elé, hanem csak épen azokat a gondolatokat, melyek a prédikátornak lelkében élnek ? És gyakran minő szegények ezek a gondolatok. Mily gyakran helyettesítik idegen gondolatok a saját eszméket s tüntettetnek úgy fel, mintha a mieink volnának! Bizony hányan vannak, a kik arra volnának hivatva, hogy az egyházi hagyomány hordozói legyenek, maguk egészen szem elől tévesztik ezeket s nézeteik csak innen-onnan összeböngészett gondolatok, virágok, gyökér és törzs nélkül. Az ilyenekkel a gyülekezetek csak kifárasztatnak; de nem építtetnek. Üres beszédek henye közvetítőivé lesznek így a kathedrák. Mig ha a prédikátor csendes odaadással átengedi magát a mult benyomásainak s azután kitárja azokat az érzéseket és gondolatokat, melyeket ezek benne felkeltettek, akkor minden kétségen kívül a prédikáció még a mostani alakjában is képes leend a szíveket a földiek fölé emelni és az örök életnek forrásába bemélyíteni. A virág gyökér és törzs nélkül nem ér semmit. Valamely igazság éltető erővé csak akkor lesz, ha mintegy szemünk láttára fejlik ki a maga történeti forrásából s ez által mint isteni kijelentés igazoltatik. Ható ereje csak így lehet. Azonban nem arról van szó, hogy a múltnak eme felmutatása tudományos legyen, tehát 9*