Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1892 (35. évfolyam, 1-56. szám)

1892-02-04 / 5. szám

ugy látszik, Magyarország lesz »der dritte im Bunde«. Nem irigylendő szerepünk jutott! A tényállást, fájdalom, tagadni már nem lehetvén, kisértsük meg a tanulságokat levonni, melyek belőle következnek. A papi üzelmekkel és reverzálisokkal szemben hiszszük, hogy a valódi liberalizmus jövőre is szilárdul meg fog állni és nem engedi, hogy egy hitvallás, egy egyház a többiek kárára és rovására kiváltságos jogokkal és előnyökkel ruháztassék fel. Az ultramontán követeléseknek ellenállani a magyar államnak létérdeke és főfő hivatása, ha csak állandó vallási villongásnak ki nem akarja tenni az ország belbékéjét. Jól mondja gr. Széchenyi : »Valamint a szabadság valódi lelkét csak tökéletesen igazságos és kifejlett ember ismerheti, úgy csak azon nemzetek lehetnek valóban szabadok, melyek a kulturának és a civilizációnak azon lépcsőjén állnak már, melyről azt látja a nagyobb rész, hogy csak ugy boldogulhat az egyes valósággal és tartólag, ha mindeniknek sajátja megbecsültetik és igy természeti jussa szentnek tartatik«. Az agitáció élén leginkább az apró papok állanak és ebből azt lehetne következtetni, hogy a magas klérus ezen lépéstől tartózkodik és magasabb felfogásnak hódol. De ezt általában nem lehet igy hinni és feltenni. A római kath. egyházban érvényes rendszer és fegyelem ismeretes. Itt az alsó klérus nem mer, nem is merhet a főpapok intenciói ellen fellépni, ha nem akarja, hogy kérdőre vonják és hogy állását kockáztassa. Ha tehát a főpapok a legújabb reverzális-agitációval szemben hallgatnak és a laisser fairé elvnek hódolnak, bizonyosan egyetértenek az egész sajnos üzelemmel és bátran elmondható róluk: qui tacet consentire videtur. Magyarország lakosságának közel fele (47%) róm. katholikusokból áll, és a reverzálisos egyházpolitika szórványos felléptéből feltehetjük, hogy a római kath. lakosságnak nagy része még nem osztja ama nézeteket, melyek az ultramontán térítvények körül napfényre kerültek. Hinni szeretjük, hogy ezek a szabadelvű, haladó és elfogulatlan katholikusok nem állnak az ultramontán zászló alá, sőt csatlakoznak az ország lakóinak ama másik, nem-katholikus feléhez, mely a vallási egyenjogúság eszméjét minden irányban mindinkább valósítani és érvényesíteni akarja. Ugy hogy most még nem sok gyakorlati sikere mutatkozik eme térítvényes egyházpolitikának, kivált ha a valódi szabadelvüség hitfelekezeti külömbség nélkül tömörül, résen áll és fennen lobogtatja a vallási jogegyenlőség zászlaját. De azért a reverzális agitáció, ha a fejlődést és haladást most még fel nem tartóztathatja is, mégis komoly intő jele az időknek; mégis megbélyegző szégyenfolt marad századunk végső tizedének liberalizmusán és vallási türelmén. És annál szégyenletesebb, mert 100 évvel ezelőtt, az 1791-ik évi vallási törvény létrejövésekor, még a római klérus is engedni volt kénytelen az elementáris erővel fellépett vallási szabadelvüség nyomásának, s mostanáig meg se kisérlette visszaterelni a haladás eszmeáramát. Most komoly kísérlet mutatkozik a középkori vallási politika visszaállítására, amivel komolyan számot kell vetni. Vessen számot a polgári kormányzat, melyre nézve az ultramontán programm megvalósítása az alkotmányos korszak összes liberális vívmányainak felforgatását és klerikális átalakítását jelentené. Mert a vallásegyenlőségi és viszonossági 1868. LIII. törvénycikk megváltoztatása szükségkép maga után vonná a római egyház régi kiváltságos közjogi helyzetének, a »regnumMarianum«-nak visszaállítását, ami a protestantizmust a »tűrt felekezetek« ingatag közjogi alapjára helyezné és a felekezetközi vonatkozásokban a klérus elasztikus hitelvi önkényének szolgáltatná ki. Megtűrnének egy ideig kegyelemből, vagy itt-ott kénytelenségből, de nem tekintenének törvényesen egyenlősített egyháztestnek és vallásilag is egyenjogú honpolgároknak. Ez pedig a vallási béke fenekestül való felforgatása lenne, amit egy bölcs államkormányzat se nem kívánhat, se lanyhasággal, egykedvűséggel nem nézhet. Ez a dolognak általános egyházpolitikai oldala. De álljon résen az ultramontán követelésekkel szemben minden vonalon maga a protestantizmus is, mert ez a reverzálisos egyházpolitika első sorban az ő törvényes léte, közjogi helyzete és felekezetközi békéje és haladása ellen irányul. Álljanak résen zsinatjaink, s gondoskodjanak garanciákról, melyek anyaszentegyházunk törvényes jogegyenlőségét szilárdítani képesek: pl. foganatosítsák törvényben biztosított egyházi jogegyenlőségünket és viszonosságunkat államjogi téren az államsegély arányos rendezésének kezdeményezésével : foganatosítsák a protestantizmus jogegyenlőségét a hadsereg és fegyintézetek lelkészi gondozasa terén, hol hitsorsosaink igazságtalanul el vannak hanyagolva; eszközöljék ki prot, ifjainknak a nem protestáns iskolákban való vallásoktatását a törvényben kimondott jogegyenlőség és viszonosság értelmében; sürgessék püspökeinknek, kiket a törvény főrendiházi tagokká tett, a többi püspökökkel arányosított állami dotációját stb. stb. Álljanak résen anyaszentegyházunk őrállói s végezzék fokozott erővel a hitvédelmet, nemcsak hivatali munkakörükben, hanem társadalmi téren is, mert a klerikális akció épen társadalmilag legerősebb s e téren csak öntudatos evangelizáló