Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1892 (35. évfolyam, 1-56. szám)

1892-09-29 / 43. szám - 1892-10-06 / 44. szám

»Igen, mert hisz a protestantizmussal mint vallási szektával, hova-tovább leszámoltunk. Nem egyéb az ma is már, mint egy erőszakoskodó politikai töredék, melyről igazán elmondhatjuk: »adj szállást a tótnak és kiver a házadból*. Nem a pápaságot féltjük mi a protestantizmustól, hanem aluszékony ságunk következtében önmagunkat és drága hazánkat (!). Hová jutottunk ? Vizsgálja bárki állami életünket, társadalmi viszonyainkat ? Mária országa! a katexoehen kath. ország mivé lett, különösen az utóbbi évtizedek alatt? Ellepte ezt mintegy sáskasereg Luther hada, elfoglalta a főbb állásokat, s a liberalizmus hazug örve alatt hálójába kerítette — nem vallási, hanem politico-liberalis hálójába — szunnyadó nagyjaink egy meglehetős részét, s most ugyancsak kihasználva előnyös helyzetét, büszkén és dölyfösen neki ront mindennek, a mi katholikus!® »No de hátrább az agarakkal!* »Ugy látszik, önök, Luther kedves követői, teljesen megfelejtkeztek immár, hogy tulajdonképen kinek a nevét viselik ? Ki volt a nagy reformátor, ki önöknek léteit adott s miképen végezte áldásdus pályáját ebben a siralom völgyében ?< »Egy kis psychologikus okoskodás és történelmi búvárkodás nem fog ártani! A nagyzás hóbortját, melyben önök prot. uraim szenvednek, egy kis visszaemlékezés a múltra lecsillapítandja talán, és megszünteti legalább egy kis időre ama hullámokat, melyeket önök vertek fel nálunk, s melyekkel gondolják, hogy elseprik Magyarországon a kath. egyházat.« »Kétszáz esztendeig hallgattunk az önök eredetéről, meg sem említettük »nagy« mesterük viharos életét és szomorú végét! Ugy hiszem, meg lehetnek elégedve türelmünkkel! És ha most felújítják az 1546-iki február 17. és 18. közötti szomorú éjszakát, csak azért teszszük, hogy a katholikusok megerősödjenek a hitben, önök pedig belássák valahára, hogy a protestantizmusnak, mint vallási szektának nem volt soha, nincs és nem is lehet létjoga! Ha önök mint politikai testület épen tovább existálni akarnak — édes hazánknak ugyan nincsen erre szüksége — ám tegyék, de akkor magyarosítsák meg elnevezésüket, mert jelenlegi nevök semmi dicsőséget sem terjeszt önökre!« »Nemes cél lebeg előttünk! Felvilágosítani akarjuk önöket, hogy végre valahára belássák, miszerint sehol a világon, de legkevésbé édes hazánkban van önökre szükség ! A katholicizmus aegise alatt jött létre Magyarország; ezt csak nem fogják tagadni, mert hiszen hol voltak önök akkor még? A kath. egyház védőszárnyai alatt; oly sok viszály között állott fenn évszázadokon keresztül e haza, megmutatva mintegy, hogy önök nélkül mily szépen boldogulhatott. Nincs tehát önökre mint protestánsokra szükségünk, s épen azért ismételjük: nemes cél lebeg előttünk e sorok Írásánál, s mert nemes cél, jogosan kívánhatjuk, hogy félre téve minden előleges elfogultságot, nemes kritika alá vessék ugy psychologikus okoskodásainkat, nem különben történelmi följegyzéseinket is!« II. Luther Márton a psychiatria világánál. Ebben elmondja a szerző, hogy »Luther kedélybeteg* volt, »a lelki erők disharmóniája és a testi szervezet idegessége volt az a kettős forrás, melyből egymásután önkénytelenül folydogáltak : a hallucináció, illasió, a nagyzási, üldözési mánia, a némi izgatottság, s ezeknek mellékágai, a harag, düh, ijedelem, szégyen, gond, buslakodás, szerelem, féltékenység, becsvágy, túlságos ét- és itvágy (Sic!), trágár beszédmodor* stb. »végül a búskomorság és desperáció*. Ezek támadtak fel először benne, midőn először kezdett foglalkozni az ördöggel, mely őt azután élete utolsó percéig nem hagyta el!« »Stanpitz rontotta őt el, és a világi fejedelmek, akik vágytak az egyház vagyonára, s a szerzetesek, kik az ő elveivel akarták igazolni erkölcstelen életük jogosult voltát!* »A protestánsok Luthert úgy akarják feltüntetni, mint egy különleges zsenit. »Szent Sátán!* — így imádkozott L. asztal felett — »imádkozzál érettünk!* Hol itten a zseni? Igy csak egy sült bolond beszélhet!« »A nemi dolgokkal, szerelmi házasságával és a papok coelibátusával minden szemérmet kizáró trágár módon foglalkozván folyton, magára öltötte a lelki betegség legvadabb, legaljasabb, igazán ördögi bestiáját, a szatiriazist!* »Trágár gondolkozásának bizonyságául felhozza: »Hogy a boldogságos szüzet csúfolja, »Katiczáját« »hajnali csillagnak*, >kegyteljes királynőnek* stb. nevezte.* »Ördögi bestia a szatiriazis (!) mondja tovább. S felhozza például »Maria de hos Doloros* spanyol nőt, ki ebben a betegségben szenvedvén, megöli atyját, kiveszi szivét, megsüti egy serpenyőben és megeszi! A franczia hegart, ki szatiriazisában megölt egy fiatal nőt, megitta a vérét*, stb. A szultánokat, kik e betegségben ezreket gyilkoltak le!« »Nem így tett-e Luther is? — kiált fel. S felhozza, mily kegyetlen volt a parasztok és zsidók ellen, kiket »pokolra szánt ördögöknek* nevez.* Felhozza, hogy »folyvást az ördöggel cimboráskodott. Az ördögöt sokszor látta álarcban, néha sertés, égő zsúp, majd egy nagy fekete kutya, majd vaddisznó, bika és légy alakjában!« III. Luther kedélyállapota élete utolsó évében. »Célja volt megdönteni a pápaságot, s ennek helyébe az uj ev. tiarájával önmagát tolni fel, de minden ellene esküdött. A világi hatalmasok megvetették. Alacsony módon csúszott és mászott ezen hatalmasok előtt!* »A polgári osztály szégyenkezve kerülte, És a csőcselék ? Ez vállain hordozta egykor s most halálra kereste!* »És barátai? Ezek elhagyták a szegény bolondot!* »Hát tanrendszere? Mint az ebek, marakodtak ezen egymásközt kedvenc tanítványai!* »És erkölcsi elvei? Az embernek a hajaszála az égbe mered, ha olvassa azokat a gyönyörűséges tanácsokat, melyeket övéinek osztogat!* »S tekintsünk családi életébe és mit látunk ? A dölyfös páter »Katiczájának« papucshősévé vált. Rakoncátlan gyermekei sok keserű percet okoztak neki, mig őket erőszakkal törvényesíthette! * »Sötét helyzetét érezte Luther. Csoda-e. ha ilyenkor öngyilkossági gondolatai támadtak ?« IV. Luther halála. »Lelkileg teljesen desolált állapotban volt tehát L., midőn szülővárosába hivatott.« »Mint az anyagyilkos, midőn a vesztőhelyre kisérik, s megpillantja a távolban a szülői házat, a hol gaztetteit elköveté: igy történhetett Lutherrel is Eislebenben.* »A lelkifurdalások marcangolták lelkét.* »Hűtlenség, háládatlanság a kathol. egyház iránt, amely őt nevelte; árulás hazája iránt, hová a polgárháború üszkét dobta; csalás az emberiség iránt, melynek egy meglehetős részét tévútra vezette. Megjelent neki élte alkonyán a gonosz lélek is.* »Minden kétségen felül áll, hogy L. nem természetes halállal mult ki e világból!*