Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1892 (35. évfolyam, 1-56. szám)

1892-09-22 / 42. szám

szemekben a gyász könye ül. Nem kérdezem miért? mert tudom, hogy a halál feljött a ti ajtaitokra, az az öldöklő nyavalya, a difteritisz, sziveteknek szent szerelmétől, gyermekeitektől fosztott meg titeket. Sok anya Ráchelként siratja gyermekeit, nem akar vigasztalást bevenni, mert nincsenek az ő fiai. Talán nincs egyetlen család köztetek, kit ne érintett volna a veszteség. Sok család örökös nélkül maradt, üres és néma lett a gyermekek örömbangjától azelőtt zengő hajlék, sírba tértek azok, a kikért az atya s anya oly hiven, szorgalmasan munkálkodott. Mennybe szálltak azok az angyalok, a kiknek édes mosolya, gögicsélő s beszédes ajka felvidítá az élet gondjával küzdő szüléket. Én értem s érzem a ti fájdalmatokat, bánatotokat, mert tudom, hogy nincs szentebb fájdalma s igazabb bánata a szivnek annál, mit a szülék éreznek gyermekök elvesztése felett, és osztozom is a ti bánatotokban, s ha az én részvétem enyhítheti fájdalmatokat, fogadjátok azt tőlem azzal az őszinteséggel, a mily önzetlenül nyilvánul az irántatok. De az én vigaszom és részvétem, csak emberi szó, mely elhangzik s talán nyomot sem hagy azon a nagy bánatba merült szivén, »amely nem akar vigasztalást bevenni«: azért hivatalom és tisztem szerint a vigasztalás örök, mindenható kútfejéhez, a nagy Istenhez vezetlek titeket, őt kérvén, hogy nyissa meg számotokra a vigasztalás forrását, enyhítse fájdalmatokat, oszlassa bánatotokat, pótolja, veszteségteket, vigasztalja bánatba merült lelketeket. Azóta, hogy utolszor találkozánk, sok megváltozott, a ti kis-kunsági kerületetek be lett foglalva a nagyterjedelmü Pestvármegyébe; de a Kis-Kunság azért nem vesztette el egyéniségét: mert oly nép, mely mindég szabad volt s földesurat nem ismert, mely őseitől nem kiváltságokat, hanem egyenjogúságot örökölt, századokig is megőrzi egyéniségét, jellemét, sőt még szokásait is. Igy ti is megőriztétek igaz kálvinista hagyományaito kat, a hitetekhez, vallásotokhoz való törhetetlen ragaszkodást, az egyházatok iránti buzgóságot, ahol kell áldozatkészséget, a lelki vezéreitek iránti tiszleletet és jóindulatot, s mindezeket nemcsak külső színben és látszatban, hanem tettekkel is mindég bebizonyítottátok. Mert szeretitek a templomot, s azt nemcsak ünnep-és vasárnapokon, de hétköznaponként is szívesen és szép számmal látogatjátok. A vallásos buzgóság kifolyása az egyház szükségei fedezésére, terhei hordozására való készség, sőt a jókedvű adakozásra és jótékony vagy emberbaráti célokra, szegény vagy csapással látogatott hitsorsosok felsegélésére irányuló áldozathozataltok tanúbizonyságot tesznek ti mellettetek és nem a szavak, hanem a ti cselekedetek dicsér meg titeket. Iskoláitok jó rendben vannak és gyermekeitek által látogatottak szoktak lenni, ámbár e tekintetben a lakosság egy része, a tanyai lakosok a pusztákon, a négy mértföld hosszúságra nyúló határterületen, nem csekély nehézséggel küzdenek az iskolák nagy távolsága miatt. Szép s a régi patriarchális életre emlékeztető jellemvonás bennetek, hogy ti lelkipásztorotokat1

nemcsak hivatalos működésében tisztelitek, nemcsak tartozásaitokat adjátok meg neki, hanem kisebb kedveskedésekkel is megemlékeztek róla, van olyan is. aki földben, pénzben értékes ajándékot is nyújt a hű pásztornak, ki az ő lelke gondját viseli. Ritka példa manapság az is, hogy a gyülekezet — lelkésze s tanítói javadalmát — önként feljebb emelje. És ti ezeket megcselekedtétek, indíttatva a szentírás eme szép szavaitól: »mindenekkel jól tegyünk, kiváltképen a mi hitünknek cselédivei«. A munkásság, szorgalom, takarékosság, józan, mértékletes élet, szintén dicséretes tulajdonságotok. Mert terjedelmes földeiteket, külső segítség nélkül, maga a város lakossága műveli, magatokból telik ki napszámos és kézi munkás. Józan életetek dicséretes és példányszerü, mert a részeges, a kicsapongó csak elvétve találtatik, s nagy bortermésteknek nagy részét értékesítitek. Erkölcsi életetek egészben véve nagyobb kifogás alá nem esik, bár itt nem hiányzik a konkoly sem, mert az alig serdülő ifjak trágár beszédei, káromkodásai, az erkölcsi élet fényére homályfoltot vetnek. Fájdalom, hogy a mivel másutt is találkoztam, itt ti köztetek, apáitok igaz vallásosságához hiven ragaszkodó fülöpszállásiak között is találkoznom kell, értem a baptistákat. Ide is befészkelték magokat azok a rajongók, kik magokat mindeneknél jobbnak s szentebbnek tartják, s ámító hazug beszédökkel, álszenteskedésökkel némelyeket közületek elcsábítának. Szánni lehet inkább őket, mint haragudni rajok, hiszen nem ők a megtértek, hanem ők az eltévelvedettek, mert magokat vakbuzgóságukban elszakasztották az anyaszentegyháztól, melynek áldást adó árnyékában és gondjai alatt felnevekedtek. Hálátlanok és hazugok, ne kövessétek őket, ne hallgassatok ámító, szenteskedő szavokra. Azokban, amelyek a ti dicséretetekre valók, az igaz vallásosságban, a buzgóságban, a másokkal való jótétei erényének gyakorlatában, iskoláitok fentartásában való jómunkában, gyermekeiteknek isteni félelemben való nevelésében, a ti leikeitek vezére iránt való tisztelet és becsülés megadásában, a munkásságban, szorgalomban, takarékosságban, a józan, mértékletes élet gyakorlásában, erkölcsi életeteknek feddhetetlen megőrzésében legyetek ezután is kitartók, állhatatosak és rendíthetlenek. Hogy ezt tehessétek, jertek imádkozzatok, imádkozzunk együtt, a vigasztalás, a kegyelem és mindenjók adójához, a mi szerető és megáldó Istenünkhöz stb.« Istenitisztelet végeztével a paplakon fogadta a városi és egyházi elöljáróságot, kik míg egyrészről megköszönték a főpásztor látogatását, másrészről meghívták őt és kíséretet azon társasestélyben való részvételre, mit látogatása alkalmából tiszteletére az olvasó-kör tagjai és az elöljáróság rendezett, hol püspök ur kísérete meg is jelent. Másnap reggeli 7 órakor búcsút vett a fülöpszállási gyülekezettől, kik közül számosan megjelentek a paplak előtt, liogy még egy jó reggel s aztán egy Isten veled bucsu köszöntéssel adjanak kifejezést tiszteletöknek, szeretetüknek, ezután Baksav Sándor esperes, Eötvös Sándor és Szász János útitársakkal, úgyszintén a fülöpszállásiak közül mintegy negyvenen, kik kíséretére vállalkoztak, Szondy Dénes főszolgabíró vezetése mellett az orgoványi pusztán levő leány-egyház látogatására indult a főpap. Derült szép májusi reggel volt, mi az utazást kellemessé tette. Az útban eső Izsák város határánál, az ottani átutazásról értesült Kovács János ref. lelkész, az egyháztanács és több egyháztaggal, mintegy tiz kocsin elibe jővén, üdvözölte a főpapot, s a kísérethez csatlakozását felajánlotta. A tiszteletnek ily nem várt megjelenése örömére volt a főpásztornak, s a kísérethez csatlakozást szívesen fogadta. A városon való átvonulás alatt, a ref. egyház tornyából harangzűgás kisérte a menetet, s az utcára jött lakosok szives köszöntéssel üdvözölték az átutazó püspököt. Az orgoványi határnál, az ottani leány-egyház hívei, mintegy húsz kocsival várták a főpásztort, kiknek nevében Tóth Kálmán közbirtokos üdvözölte és fogadta. A fogadás után a kísérethez csatlakozott izsákiak bucsut vévén, visszatértek. Az orgoványiak kocsikra szállva, a menet megindult, a hullámzó dús vetések közt elvonuló úton haladva a megnépesült puszta felé. Útközben a menethez csatlakozott Deák Sándor közbirtokos is.