Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1892 (35. évfolyam, 1-56. szám)

1892-09-22 / 42. szám

fiasabb, a leglélekemelőbb és mondhatni példátlan sikerű egyházi ünnepünk eredményét eltagadni és a komáromi szép ünnepet a protestantizmussal egyetemben befeketíteni törekszik. Még inkább el fog szörnyűködni minden elfogulatlan magyar hazafi, ha a sajtó sok lármája után az ünnepély hű leírását a »Jubileumi emlékkönyv« bői fogja maga előtt látni. A képviselőház kiváló elnöke, báró Bánffy Dezső, az erdélyi egyházkerületi gyűlésen már is megadta a választ az igaztalan támadásokra, midőn elnöki megnyitójában kiemelte, hogy »elmentünk tiszteletünknek és ragaszkodásunknak kifejezést adni azon férfiú iránt, ki vallásunk törvények által biztosított jogainak védelmében bátor volt szembe szállni a hatalommal, de ki, midőn a hatalmat maga kezelte, elég bölcs és körültekintő volt azt soha felekezeti érdekből nem használni, ki vallása, hite érdekében soha sem feledkezett meg arról, hogy mi a haza érdeke, ki mindig mint magyar cselekedett, habár mint református érzett is, ez érzelmek behatása alatt vettünk részt a komáromi ünnepélyekben, ez érzelmekkel, felfogással találkoztunk ott is; ily szempontból kiindulva éltettük az érdemekben megőszült, de erőben még ifju 25 éves főgondnokot*. És valóban, ily érzelmek között és e felfogással ültünk mi ünnepet. Az ünnep harmóniája teljes volt. A komáromi róm. kath, egyház hatósági képviselete hiányzott csupán, bár bőven kárpótolta e hiányt ezen egyház tagjainak meleg részvéte az ünnepségek minden actusában. Az ágostai evangélikus egyetemes egyház legfőbb egyházi képviselőinek testvérhangia, mely a kiváló ősz püspöknek, Karsay Sándor-mik nemes ajkáról és a kölcsönös védelem és erély önérzetes accordja, amely Radó Kálmán hazafias lelkéből kiindulva elhangzottak: biztosítékot nyújtanak nekünk arról, hogy az »Igazságra vezérlő Kalauz* szövétneke ma egyetemes prot. egyházaink javára világít; mert egyházaink fenkölt lelkű vezérlő férfiai, az összetartozandóság érzetével a »Szentírás* közös alapzatán testvéri jobbot tartva, kölcsönös védelemre állnak szemben, minden jogtalan és hazafiatlan támadással. A protestáns testvéri egyesülés accordjaihoz gyönyörűen vegyült a kiváló hazafiúi érzésekkel tündöklő, felvilágosult szellemű komáromi főrabbi, Schnitzer Árminnak eme hazafias triója: »Üdvözöljük e napot, mely alkalmat nyújt arra, hogy kifejezést adjunk mély tiszteletünknek és őszinte rokonszenvünknek azon hitfdekezet iránt, mely századok óta rendíthetlenül őrt áll a vallás-és lelkiismeret-szabadság bástyáján, melynek keletkezése határkövet képezvén az emberiség fejlődése útján, hajnalát jelzé az uj kornak, mely szembeszállva a középkor sötét szellemével, romba döntötte a vakbuzgóság és türelmetlenség mohlepte várait és tért nyitott a szabad eszmének, a szabad szónak. Hazafiúi örömmel üdvözöljük e napot, mely alkalmat nyújt kifejeznünk hódoló mély tiszteletünket Nagyméltóságod iránt, kinek hosszú fényes pályafutása sem volt egyéb, mint áldásos működés az uj kor e nemes eszméinek szent szolgálatában; kinek becsvágya a nemzet boldogítása; kinek dicsősége a magyar állameszme diadala; kinek bö'csesége a haza iránti hűséget a felekezet érdekeivel oly összhangzóan tudta megegyeztetni; kinek ékes szólása nem a csengő, csillogó szó, hanem a tett; kinek fénye az egyszerűség, az a nemes, minden fényt kerülő puritán egyszerűség, mely egyházának is sajátja; ki nem szorul a hatalom magas talapzatára, hogy nagygvá legyen, hanem magassá teszi a helyett, amelyen áll*. És eme testvéri egyesülés hazafias bajnokait, is nem jellemezte-e méltóan Pap Gábor püspök, midőn saját hazafias lelkéből olvasva le a közös vezér igazi jellemvonását, üdvözlő beszédében következőleg nyilatkozott meg: »Meg vagyok győződve, ha nehéz időkben egyházad és hazád között kellene választanod, te a hazát választanád! Mert hitünk igazságai mindenkor uj életre kelnének a szabad hazában, de eltiport nemzetünk hazánk szent földét vissza nem nyerné soha!« És a szabadelvűség fényében sütkérező sajtó egy része a mi ünnepélyünkön keresi az ultramont ánizmust, tőlünk akarja eltagadni a hazafiságot és szabadelvűséget! Mióta egyik legszabadelvűbb színekkel ékeskedő fővárosi lap főszerkesztője a fürdőző prímásnál járt Canossában: azóta iparkodik visszaforgatni mindazon szép lapokat, amelyeket kiváló szabadelvű hazafiak lapjában megvíttak a protestantizmus magyar-állam alkotó erejéről és hivatásáról! Észre sem veszi, hogy midőn a protestáns egyházak hazafiságban tündöklő püspökeit rendre rángatja a honfiúi erények piedesztáljáról: önön magán, a sajtó-igazság érzetén rántott legnagyobbat. Midőn nem hallgat a szemtanú belmunkatárs higgadt tanácsára, hanem igazságtalanul támadja a honfiúi erényt, felmagasztalja és felbujtja az ecclesia militans fekete hadseregét és egy közös táborba szólítja, s katholikus öntudatra ébreszti a katholikus világi férfiakat: akkor szítja fel azt a harcot, amelynek ördögeivel ő kisért először komolyan. Avagy talán oly kishitűeknek vél minket, protestánsokat, hogy mi nem látjuk meg az egyenetlen mértéket, a melylyel e főleg mi körünkben forgó lap ellenségeinket a nvilt és titkos jezsuitákkal s zuglapjaikkal s izgatásaikkal szemben szemet huny; és mikor a prot. püspökök ezen végnélküli hazafiatlan visszaélésekkel szemben fölhívják belügyi úton lelkésztársaik figyelmét a közös védelemre: akkor nagyot üt a védekezőre és a legszebb, leghazafiasabb ünnepélyről is megfeledkezve, az áldatlan felekezeti gyűlölködés magvát hinti el, holott mi még ott sem vettünk arról tudomást, ahol egyházunkat érintő tényleges támadások mérvét megismernünk kell, a belügyeinket intéző közgyűléseinken, mert a püspöki jelentésnek sokat emlegetett passusai fel sem olvastattak. A »Tisza-ünnepély* pedig, mely tisztán a fentebb ismertetett mederben folyt le, épen nem érdemelte meg a sajtó egy részének igaztalan méltatását. Az erdélyi és a bécsi szabadelvű sajtó máris reá mutatott azon helyes irányra, a melylyel a főpásztori leveleket méltatni lehet és kell; nyíltan megjelöli ama hiányokat, amelyekben Vaszary Kolos hercegprímás pásztorlevele szenved, midőn az alpapság felháborodásának a jogosultság formáját kiszínezi és a róm. katholikus papság szenvedéseinek és béketürésének oly rendkívüli indokait látja fenforogni. Mi protestánsok más szempontból bíráljuk e pásztorlevelet, mi a róm. kath. egyház részéről a békére való komoly törekvés megnyilatkozását látjuk ebben a haza üdvére, a mely azonban akkor jutand az érvényesülés stádiumába, ha a róm. kath. alpapság nyílt és titkos izgatásaira sem téveszti el hatását. A mi komoly nézeteinkről egyébiránt ügy az 1868. évi Lili. t.-cikk nemzet fentartó rendelkezéseinek, mint az azzal kapcsolatos mai helyzet tekintetéből a mélyen tisztelt szerkesztőség kegyes engedelmével e becses lapok jövő számában igen szívesen óhajtok egyet-mást elmondani. *) Világi tanácsbiró. *) Köszönettel veszem s azt hiszem, Lapunk egész olvasó közönsége is, melynek lelkészi eleme bizonyára örömmel fogadja, ha az ellenünk és ügyünk ellen megindított ultramontán hadjáratban egyházunk művelt világi tagjai közül minél számosabban sorakoznak igazaink védelmére. Szerk.