Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1892 (35. évfolyam, 1-56. szám)
1892-09-22 / 42. szám
ISKOLAÜGY. Nyilt levél Dr. Szlávik Mátyás eperjesi ág ev. theol. tanárhoz. Kedves Barátom! Ama benső, igaz barátságnál fogva, mely közöttünk fennáll, ama négy év jogcímén, melyet mint eperjesi akad. tanárok, te a theologia, én a jog szolgálatában együtt eltöltöttünk, ama hálás érdeklődésnél fogva, melylyel az elhagyott intézet iránt a kedves pataki >alma mater * falai között is viseltetem: mindezeknél fogva, azt hiszem, elég jogcímet találhatok arra, hogy e lapok olvasó közönsége előtt nyiltan forduljak hozzád e néhány sorral, mert hisz mindketten elégszer veszszük igénybe türelmét nagyon kevéssé örvendetes dolgokkal, a hibák s hiányok feltárásával, — jól esik, ha olykor az öntudatos protestáns áldozatkészség és buzgóság, az erőteljes fejlődés jeleivel is eldicsekedhetünk. Én. a református ember, a sárospataki tanár, az ág. ev. Tiszakerület, az eperjesi kollégium dolgairól akarok most hozzád szólni s percig sem tartok attól, hogy valaki a más dolgaiba való ildomtalan beavatkozás vádjával illetne, mert dacára a dunáninneni kerület határozatának, mely szerint »mindennemű unionisztikus törekvéssel szemben, ősei szokásához híven, a megmásítatlan ágostai hitvallás körül sorakozik* (mintha az unionisták józan törekvése a különböző hitvallások egyesítésére irányulna!): dacára, mondom, ennek, sőt talán most inkább, mint valaha, azt tartom, hogy reformátusok, ágostaiak édes testvérek, egy anyának, a nagy protestáns egyháznak gyermekei s kötelezve vannak egymás ügyei iránt meleg érdeklődésre, egymás gyámolítására; az egyik testvér örüljön szivéből, ha a másik boldogul. Ily igaz örömmel tölték el lelkemet azok a nagyfontosságú mozzanatok és határozatok, melyeket e lap f. évi 39. számában, a tiszai ág. ev. egyházkerület idei gyűléséről, a te tolladból olvasok. Mindenekelőtt annak örülök legjobban, ami a két protestáns egyház őszinte ragaszkodására, a belsőbb kapcsolat létesítésére egy, a látszólagosnál nagyobb fontosságú lépést képez s mely méltó felelet a pánszláv velleitások uralma alatt álló dunáninneni kerület rideg, petitio principiiben szenvedő határozatával szemben, mely a senki által nem támadott hitvallás köpönyege alatt akarja a magyar reformált egyházhoz való közeledést lehetetlenné tenni. S ez nem más, minthogy a tiszai kerület tanárértekezlete Zimann János iglói tanár indítványára »lelkesen üdvözölte a Szatmárt létrejött prot. tanári uniót s az országos prot. tanáregyesülethez való csatlakozását mondotta ki« s hogy »a tanári uniónak meleg felkarolását s az országos prot. tanáregyesület érdekeinek lehető támogatását Zelenka püspök is megígérte*. Mindenkor jogosult és szükséges volt volna a protestáns tanárok s tanügy ilynemű kapcsolata és sok tekintetben áldásos emlékű elődeink fölöttébb nagy mulasztást követtek el, midőn ezt a mezőt parlagon hagyták, kétszeresen hibásak pedig nézetem szerint azok, kik a most felmerült eszmével szemben bizalmatlan, vagy épen ellenséges álláspontot foglalnak el. De ha volt valamikor jogosultsága ily alkotásnak, akkor kétszeresen van ma, midőn mind tisztábban látjuk, hogy az ultramontánság az egész vonalon megindította a harcot a protestántizmus, az előtte gyűlöletes liberálizmus, sőt még a magyar állam szuverenitása ellen is. Egyelőre szövetség, mely váljék mind bensőbbé, azután unió. Vajmi szűk látkörre vall, ha valaki közénk az ágostai vagy helvét hitvallástételt akarja választófal gyanánt állítani. Egészen más ezeknek a hivatások. Az a hatalmas, kettős alap lesznek ezek, melyeken a magyar protestántizmus egységes, szilárd épületre felépül. Vájjon nem marad hitelvileg reformált a református tanár, ki az országos prot. tanáregyesületbe belép s ágostai a belépő ágostai vallású tanár? Vájjon Czékus, Zelenka, Szlávik, Kiss Áron, Szász Károly, Balogh Ferencz, Kenessey megszűntek ágostaiak, vagy reformátusok lenni, mert a közös prot. irodalmi társaságban az egészséges unió egy faját megalkották? Aki a közös protestáns árvaházra áldoz, aki naptárát megveszi, aki a közös rimaszombati gimnáziumban tanul vagy tanít, aki ezt a közös jellegű lapot irja s olvassa, nem lehet jó református, jó ágostai s ráadásul jó protestáns? Nekünk az intézményekben. alkotásokban, védelemben, a humanizmusban és művelődésben való unió kell s egykor majd, ha a viszonyok odaérlelődnek, a legiszlativ és adminisztratív unió, melylyel mindkét felekezet hitvallásainak épségben tartása megfér, sőt mi magunk tiltakozunk az ellen, hogy az eredményre nem vezető hitvallási uniót belezavarják a fent jellemzett, gyakorlatinak nevezhető unió kérdésébe. Mint e gyakorlati unió s a protestáns véd- és dacszövetség egy hatalmas tényezőjét, továbbfejlődésének erős láncszemét tekinthetjük az országos protestáns tanáregyesületet s ez eszmét nem szabad elszunnyadni engednünk, hanem folytonos nyilvánosságban tartanunk, az előkészítést intézőktől gyakorta számon kérnünk: »Sáfár, adj számot a te sáfárságodról*. S hála a tiszakerületi tanárértekezletnek, hála Zelenka püspöknek, hogy a református tanarok Szatmárról nyújtott jobbját Dobsinán oly benső barátsággal, oly erőteljesen rázták meg! A tiszakerületi közgyűlés másik, a protestáns tanügy minden igaz barátját megelégedéssel eltöltő mozzanata az, hogy végre sikerült biztos alapon rendezni az eperjesi kollégium s a Tiszakerület közötti viszonyt, a régi nagynevű intézet tulajdonjogát illetőleg megszűnik az a hajdani igaz, ma már azonban a viszonyoknak meg nem felelő követelés, mely még a közelmúltban is felmerült, hogy ez intézet a felsőmagyarországi rendek, s illetve azok utódaié volna; megszűnik a patronatus és a kompetenciák kérdésének rendezetlensége s a virágzó, annyi küzdelmet diadalmasan kiállott, most is erős verseny által szorított iskolára a konszolidáció nyomán uj lendület vár. Üdvös, elvi tekintetben is nagy jelentőségű jelenségnek tartom azt a körülményt, hogy az eperjesi kollégiumi főgimnázium, egyetértésben a kerülettel, bizonyára az iskola fejlesztése, a tanerők számának, talán anyagi helyzetének fokozása végett is, az államsegély összegének felemelését kéri. Sokan irtóznak az iskoláinknak nyújtott államsegélytől, mert abban a tanügyi autonómiának végveszedelmét látják. Kétségtelenül, nagyon üdvös dolog volna, ha a protestáns felekezetek minden iskolájukat maguk tarthatnák fön a kor színvonalán s fejleszthetnék a haladó idők követelményeihez képest. Azonban mi hozta létre az államsegélyt? A közismeretü, az unalomig elcsépelt, de fájdalom, az elszomorodásig, majdnem a kétségbeesésig igaz protestáns szegénység. A tanárok kvalifikációja nagy mértékben emelkedett, a megélhetés nehezedett, a nyugdíjkérdés rendezése elodázhatlan szükség, ha azt nem akarjuk, hogy a protestáns tanári kar a jövőben folyton sülyedjen s elvégre 30—40 év multán vagy hamarább a szellemi proletárok tömegévé