Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1892 (35. évfolyam, 1-56. szám)

1892-09-22 / 42. szám

ságos szerepet játszó) helyi szokásokat, azt látja, hogy másoknak botránkozás az ő idejövetele: nem érzendi-e magát idegennek az atyafiak közt? Részt vehet-e az urvacsorában, melynek szokásait előbb tanulmányoznia kellene ? Itt keressük az egységet, benn a szívben, a lélekben ; nem külső mechanikus, hanem belső, gyöngéd, szívben gyökerező hitegység tudatára van nekünk szükségünk. A róm. kath. templomban, hol az isteni tisztelet a nép előtt érthetetlen nyelven folyik, látunk különféle nemzetiségűeket a maguk nyelvén, a maguk könyvéből buzgón imádkozni, mert a szertartás menetét mindenki érti, ahhoz alkalmazkodik, részt vesz a közönséges ájtatoskodásban, amellett saját nyelvén emelheti szivét Istenéhez; míg a mi népünk fia nemhogy Bernben, avagy Zürichben, hanem talán Kolozsvárt, Debreczenben és Miskolczon avagy Szilas-Balháson sem vehetne részt az istenitiszteletben anélkül, hogy a szokással ismeretlenségének félelme lelkének áhitatosságát meg ne zavarná. Én pedig abban látnám a mi felekezetünk egységes voltát kifejezve, ha az én baranyai polgárom — mint Szabolcska atyámfia Genfben is — együtt énekelné a gyülekezettel, bár jó magyar szöveggel Goudimel zsoltár-énekeit, s míg a pap francia imája hangzik, ő is elrebegné a maga buzgó imádságát, s lelkileg megelégedve hagyhatná el az Urnák hajlékát, nemhogy e részben még hazajában is akadályokra találjon. Ha népünk jól tud imádkozni, ha a lélek mellett a nevelésnél, az életben, a templomban a szívre is kezdünk több gondot fordítani: akkor megegészségesedik a fa. s kevesebb lesz ... a hulló levél. A gyógyszer ezek után önként kínálkozik. Szóljunk hát a teendőkről is. Iskolai vallásos nevelésünk hibás, ezt ma már nem én mondom, ez ellenmondást nem talált állítás, és pedig a falusi iskolától — a theologiáig. Mi a vallásra nem nevelni, hanem tanítani akarunk. Pedig nevelni és nemcsak tanítani kell. E végre szülőkre, nevelőkre van szükségünk. Kik neveljék ezeket? Kétségkívül a tanítók és papok. Tehát a vallásos nevelést a tanítóképzőben és a theologián kell megkezdeni, aztán folytatni az életben, az egész vonalon. Hogy ezt tehessük, erre nézve a zsinattól kell kiindulni a kezdeményezésnek. Az Istenért! ne vesztegessük erőnket és időnként folytonosan csak a külső — már korhadozó — kerítések foltozgatására, hanem vessünk már egyszer alapot annak a nagy épületnek, melyet magyar egyetemes reformált egyháznak nevezünk. Nem azt mondom, hogy felesleges, sőt áldatlan dogmatikai harcot kezdjünk, sőt ellenkezőleg, a helvét hitvallás és az eddig való legcélszerűbbnek, legjobbnak mutatkozó szokás tekintetbe vételével egységessé lett református egyház, állapítsa meg a maga egységes liturgiáját minekelőtte az eseményekkel terhes XIX. század estéje teljesen bealkonyodnék, hogy a jövő század hajnala életre való uj vérkeringésével felüdített egységes egyházat lásson maga előtt. Ha lesz egységes liturgia, annak szellemében vallásosán kell nevelni a tanító-képzőben és főleg a theologián. Egyúttal pedig a vallástani kézikönyvek az egész vonalon megállapítandók; s mindenikhez oda csatolandó a református liturgia rövid ismertetése és a legszükségesebb fohászok. Azt óhajtanánk, ha minden református népiskolában ugyanazon egy református gyermekek fohászai taníttatnának az ötödik osztályig. A két felső osztályban pedig az egyháztörténet, biblia-ismertetés és konfirmációi oktatást egészen a papokra biznám, s azoknak tenném szigorú kötelességükké; mig ez nem történik, addig igazi vallásos nevelésünk sem lesz. E két felső osztály s a konfirmandusok részére irott vallásos tankönyvekbe tenném a református felnőtt emberek fohászait, s vallásos gyakorlatainak ismertetését, hogy menjen át vérükbe, s tudják, mint a »Mi Atyánk*ot. Ezek tanítását nem hagynám el a felsőbb iskolákon sem a theologiáig. Igy nyernénk — természetesen a vallásos nevelésnek minden téren intensivvé tételével — igazi református tanítókat, papokat, szülőket, híveket, kik az élet bármely körülményei között éreznék református voltukat, nem ugy mint most, az ifjabb nemzedék, amely azt se tudja (gyakran) megmondani: mi annak a vallásnak nevezete, a melyet ő követ. E mellett terjeszszük, olvastassuk a bibliát — mint régen; tanítsuk, énekeltessük énekeinket — mint hajdan, nagyobb szorgalommal és buzgósággal. Gyakoroljuk a templomot és legyünk serények a jó cselekedetek gyakorlásában: és uj életre fogunk virradni. Kezdhetik ezt — mint javasolják — egyesek, papok, tanítók, tanárok: de ez űton célhoz érni nem fogunk. A nagy többség ez egyeseket követni nem fogja; sőt kényelemszeretete s hamis kötelességérzete ezer okot talál a mozgalommal szemben ha nem ellenséges, mindenesetre közönyös magatartásával ellentétes állást foglalni el. És ez úton napról-napra több lesz a hulló levél. Mert az ellenség kilépett megfigyelő állása nyugalmából; a harc életre-halálra kezdődik; a világosság ellen felkelt a sötétség s vívja rémes harcát. S mi tétlenül vesztegeljünk, vagy görcsösen ragaszkodjunk ahhoz az alaphoz, a sajtó hatalmához, melyet a ravasz ellenség észrevétlenül régen kirántott talpunk alól? Monograpliiákkal, szemlékkel akarjuk megtartani egyházunkat? Közalap morzsáival felépíteni a romlásnak indultakat? Nem kőtemplomaink roskadoznak csupán, hanem a hit temploma, a sziv roskadozik. Ide kell a gyors segély! Evangelizáeió lidl nekünk! Világosságra és szabadságra hívattunk mi a Jézus Krisztus által; azért az evangelium zászlóját kell felemelnünk s lobogtatnunk a régi buzgósággal, hogy egy ujabb, életet árasztó vérkeringés keletkezzék magyar ref. egyházunk életfájában. De ez nem lesz meg addig, míg az evangelizáeió dicső zászlóját, melyet e Lapok szerkesztője emelt föl, oda nem tűzzük illő helyére, a magyar ref. egyház zsinatjának ormára. Tűzzük fel e zászlót oda! Egész világ hadd láthassa merész lobogását, s az alatta küzdők hő szerelme hozza forrongásba a beteg fa nedvkeringését és meg fogjátok látni, hogy a mily mérvben szaporodnak az életerőtől duzzadó uj hajtások, abban az arányban kevesednek a most megdöbbenést méltán kelthető hulló levelek. Nagy-Váty. Morvái Ferencz, ref. lelkész. Tisza-jubileum és a pásztorlevelek. Akik közvetlenül részesei voltunk azon egyházi és hazafias örömünnepnek, amelyet a magyar református egyház legkiválóbb fiának és vezérének, a múltban szerzett egyházi és hazafiúi valódi érdemek elismerése és az egyháztagok benső hálájának kifejezésére szentelt: azok megdöbbenve olvastuk a hazai lapoknak ama megfejthetlen kifakadásait, amelyekkel e valóban hazafias ünnepségeket kisérték. De megmagyarázhatlanok a sajtó támadásai azok előtt is, akik csak a sajtóban közlött hű leírásokból alkottak helyes képet maguknak ez ünnepélyről; mert a kiküldött laptudósítók előtt lehetetlen elismeréssel nem adóznunk a hű leírásért. Ép ezért annál megfoghatatlanabb azon inconsequentia, amelylyel maga a sajtó a leghaza-