Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1892 (35. évfolyam, 1-56. szám)

1892-09-22 / 42. szám

Végül — hogy hosszas ne legyek a példák felsorolásában — egy volt harangozó fia N.-Vátyról kis korában elszakadt Helesfa tisztán kath. községbe, hat éves kora előtt. Atyja nevelés nélkül hagyta, s halála után a gyermek mint szolga nőtt föl. Áttérésre jelentkezett. Ezt nem hagyhattam könnyedén, okait kivántam tudni, hogy azokat megerőtleníthessem. Az ifjú elmondta élete történetét, elmondta, hogy atyja mily keveset gondolt vele, mily jól bántak vele az idegenek, mily jól találja közöttük magát, s mint reméli náluk életszerencséjét. Próbáltam szivére beszélni, biztattam, hogy amit az apa elmulasztott, még helyrehozhatjuk, életszerencséjének azzal nem állja útját, mert hiszen laknak közelben reformátusok, itt az ő otthona; sőt manapság a vegyes házasság is lehet boldogság forrása; de másfelől gondoljon a vallás szentségére, s annak az édes anyának hitére, ki őt szive alatt hordozta. Elmondtam még sok mást, ugy hogy róm. kath. gazdája — mint egyik tanú — maga is mellém szegődött őt hitében megmaradásra ösztönözvén; szemrehányólag maga mondta neki: »hát nem küldtelek én téged N.-Vátyra gyónni?* (Felső-Baranyában az urvacsoravételt még a ref. papok is gyónásnak nevezik.) Az ifjú igy felelt: »igen, küldött kend, de én nem gyóntam, mert: »nem tudok imádkozni«, a kath. imádságokat pedig mind tudom; idegenné lett előttem volt otthonom, hol velem senki sem gondolt, nem érzem jól közöttük magamat«. Egész valómban megrendültem. Ez a vallomás lesújtó volt. íme, tehát oka van a falevél hullásának, beteg a mi életfánk, azért hullatja leveleit. A tények tehát az okokra vezetnek bennünket és reformált egyházunk egy tátongó sebét tárják fel előttünk: »az öntudatos protestáns hitélet megfogyatkozását«, ha ugyan nem teljes hiányát. Az hiányzik, ami az életfának egészséges vérkeringést adni volna hivatva: a protestáns imádság. Az ima az az éltető erő, mely az ingadozónak szilárdságot ád, az hiányzik minálunk. Nincs mit szépíteni a dolgon, ez a tanulatlan ifjú ugyancsak fején ütötte a szöget. A protestáns egyházban nincsenek meg az ájtatosságnak azok a megszabott vagy hát a nevelés folytán szívbe gyökerezett formulái, melyek ugyan nem teszik magát a hitet, hanem annak mégis külső kifejezői, sőt összetartó kapcsai. Vájjon a mi egyszerű őseink, midőn a protestáns hitre tértek, Ádámtól Lutherig ismerték-e a vallásos történeteket, tudtak-e finom distinctiót tenni a különböző hitrendszerek között ? Korántsem! Ellenben a jó reformátor addig énekelgetett (Sztáray!) addig imádkozgatott velük este-reggel a maguk nyelvén, míg ének és ima belopódzott a szívbe s mély gyökeret vert, honnan aztán az édes anya ajkain át a gyermeki fogékony szivekbe férkőzött nemzedékről nemzedékre. S még volt ének, még volt ima: távol kellett maradni a kisértőnek. De ma ?. . . Ugyan kérdem, mit felelne legtöbb uri ember, sőt pap is, ha arra. kérném, mondja el a szokásos esteli és reggeli imáját; vagy kérdeném, micsoda imára tanítgatja gyermekeit? A feleletet nem adom meg. Hanem a népre nézve állítom, hogy az sok helyt nem tud imádkozni. Nem lévén állandó, mindenkor mondandó meghatározott egy és ugyanazon imádságok, ezért sokan nem tudnak imádkozni, sem másoktól meg nem tanulhatják, de sőt könyvből sem, hanem ha közönséges imakönyvből két lapos imát meg nem tanulnak. De hát hol is tanulhatók meg a református ember mindennapi imái? Azt felelhetik: »az iskolában«. Ezt tagadom; mert az ujabb tanító-nemzedék a képzőben maga sem taníttatott arra. A régi tanítók, tudomásom szerint, egy a század elején Komáromban készült ABG-és könyvből tanították azokat; de azok is részint hosszasak, részint elavultak, s a mi legfőbb, inkább csak gyermekek számára készült; mai időben pedig ritkaság és csak Írásban száll át — vagy inkább ajkokon — nemzedékről nemzedékre. A mi egyházkerületünk uj vallástani kézikönyvekről gondoskodván, azokba imákat is íratott; de azokat a tanítók — s méltán — nem találták alkalmasaknak, s nem is igen használják. És ha a gyermekek megtanulnák is, azok annyira gyermeknek szánt imák (pl. »kedves szüleim és tanítóim szeretetét megnyerhessem« mindenikben előfordul), hogy azt a meglett vagy öreg ember a vallásos komolyság sérelme nélkül nem használhatja. Igy az iskolából, az egy — bár helytelenül betanult — »uri imán« kívül más imát az életbe magával nem viszen. De igaz, ott van még a konfirmáció ! Erre is eddig — s még most is sok helyen — a tanítók készítvén a gyermekeket, természetesen mást itt sem tanulnak; sőt ha maga a lelkész nem készít (amidőn aztán minden faluban más lesz az ima), ő sem tud mást tanítani; mert ilyenre őt sem tanították sem a falusi sem a felső iskolákban, nem még a theologián sem. És az így kibocsátott gyermekek atyák, anyák lesznek ; elszármaznak idegenek közé. Mit fognak ezek naponként imádkozni ? Mire tanítják gyügyögő gyermekeiket, s a más felekezetű iskolában tanított és pedig buzgón tanított imádságok helyett, ellensúlyozásul mit adhatunk nekiek, mivel erősítgetik önmagukat? Vájjon nem fogják-e kárhoztatni azt a nevelést, azt a vallást, mely üres kézzel, üres szívvel bocsátotta ki őket az élet küzdő terére; s nem hódol-e meg nehezebben vagy könnyebben a kisértő csábításainak ? Ki itt a felelős, ha a gyertya megaluszik, ha a világosság sötétséggé változik át? A lelki táplálékról való gondoskodás mégis csak az egyház egyetemének lenne kötelessége. Történik e téren valami ? Van-e magyarhoni egyetemes agendánk ? Szabályozva van-e templomi istenitiszteletünk s egyéb szertartásaink egységes liturgia által ? Ki tud mutatni egyetlen agendás (urvacsorához készítő) kézikönyvet, melyben a református liturgiáról szó is volna, melyben a keresztyén ember rövid fohászai feltalálhatók volnának. melyben a lélek örökkévaló táplálékát feltalálhatná? Íme egységre törekszünk, s immár egységesek is volnánk abban, hogy bőséges autonómiánkat egy intéző hatalomnak adtuk át; abban, hogy egy közös pénztárba hordjuk verejtékeink gyümölcseit, s megtanultuk — mint az ínséges Lázár — mutogatni undok sebeinket, s azzal kényszeríteni ki a gazdag asztalról aláhulló koldus-morzsákat, de azt is sokszor nem adják nekünk, sőt az élelmes ebek nyalják a mi sebeinket. Hajdan egyek és erősek voltunk a szabadságban, a könyörületben és szeretetben ; de egységünkből mindég s máig hiányzott a liturgia főbb vonásainak megállapítása; ez a forró kása, melyhez nemhogy az egyetem, hanem egyes kerületek sem mertek — a helyi szokásokhoz való ragaszkodástól való félelem miatt — hozzá nyúlni. Igy lett aztán, hogy ahány vidék, annyi a liturgia, s a leendő pap maga sem találja fel magát országunk különféle tájain. Hát az a ki nem művelt, becsületes lélek, a ki — a mai közlekedési viszonyok mellett — az ország túlsó részébe költözik, ha lelke, szive ösztönét követve felkeresi a maga hitének hajlékát, s nem tudva mit tegyen, nem ismerve a (nálunk oly tul-