Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1892 (35. évfolyam, 1-56. szám)

1892-09-15 / 41. szám

zunk érdeke ezt kívánja, semmi belőle ki ne zavarjon; de ha ránk kényszeríttetnék más eljárás, akkor ruházzon fel a szilárdság, a szívósság, a kitartás összes erejével, hogy ugy mint hajdanta, most is elháríthassunk minden veszélyt, mely hazánkat és egyházunkat érheti«. Belső erőinknek hitszilárdsággá, hitszivóssággá fejlesztése: ime ez a komáromi jubileum intő tanulsága, mely nekünk protestáns hívőknek szól, melyet senki közülünk ne kicsinyeljen, meg ne vessen, hanem mélyen írja be szivébe s tegyen cselekvése benső rugójává. Legyünk hívek a hitbuzgóság azon szelleméhez, mely bennünket különben eléggé pártoskodókat Komáromban lelkileg egyesített s melyet ellenfeleink, a hit egyesítő hatalmát nem ismerve, kicsinyes politikai szempontokból magyarázgatnak; és legyünk hívek a hitszilárdság azon isteni erejéhez, melyet a primás főpásztori levele dogmatikai tévedésből egyedül a római hitfeleknek foglal le, de amelyről mi tudjuk, hogy az nem római privilégium, hanem Isten adta, Krisztus öntudatra juttatta közkeresztyén kincs, melyen a pokol kapui sem vesznek diadalmat, mert Isten nem a római egyháznak, hanem a Krisztusban kősziklái szilárdsággal hivők közösségének adott »isteni igéret«-et. Ez az ígéret pedig nekünk, s talán első sorban nekünk szól. Tisza Kálmán beszéde a komáromi főgondnoki jubileumon. Főtiszteletü egyházkerületi közgyűlés! Igen tisztelt gyülekezet! Mindenekelőtt, nehogy tulságig szerénytelennek látszassam, meg kell jegyeznem azt, hogy jól érzem lelkemben, mennyire tulcsapongók voltak az elismerés azon szavai, melyeket fő tisztelel etü püspökünk felőlem elmondott, de nem folytatom tovább, ez egyszerű megjegyzéssel beérem, azért, mert meg vagyok lelkemben győződve, hogy mind e túlzások csak egy forrásból erednek: az irántam való barátság és rokonszenv forrásából, mely nálam viszont fakad. Különben, főtiszteletü gyülekezet, tehetségem nem engedi, hogy az érzelmeket, melyek szivemet ellepik, most mindezen lelkes szavak, ezen fogadtatás után s midőn átveszem, ugy a mint kellene, kifejezzem. Aki lát mindeneket, aki látja a szivek belsejét, látja az érzelmeknek valódi mély voltát, látja a köszönetet és hálát, mely szivemet eltölti és talán nem hizelgek magamnak,, ha azt hiszem, hogy azok is, akik itt jelen vannak, ismernek annyira, hogy nem kételkednek azoknak valódi, mély és állandó voltában. Épen azért nem is teszek kísérletet a méltó szavak feltalálására. Talán nem tulságig ámítom magamat, ha abban, ami velem a tegnapi és a mai napon történt, bizonyítékát látom, hogy a mindenható meghallgatta azon személyemet illetőleg, ezelőtt majdnem 25 évvel kifejezett kérésemet, hogy engedje, hogy itt működésem alatt azoknak bizalmát, kik azt a választásnál előlegezték, megtarthassam, azokét, kik azt nem előlegezték, megnyerhessem. De ha ez igy van, annál jobban kell éreznem, hogy mindabban, ami itt most történt és történik, mily nagy része van az irántami jóindulatnak és elnézésnek, mert lehetetlen nem éreznem, hogy egyáltalán nem tudtam megfelelni kötelességemnek ugy, a mint kellett, a mint szerettem volna: nem tudtam annyit tenni, amennyit kellett volna és a mennyit magam is óhajtottam. Mentségemül vagy inkább indokul szolgálhat az, hogy a közélet más terein az egész huszonöt év alatt, tizenöt év alatt pedig már éppen nagy mértékben, el voltam foglalva és ha mindezen érzelmem dacára túlságos arcpirulás nélkül tudom fogadni az irántam oly megtisztelő nyilatkozatokat, annak oka abban rejlik, mert erős és ingatlan meggyőződésem az; a mult igazojla, a jövő sem fog mást mondani, hogy, »aki a magyar haza jólétére törekszik, aki a magyar állam megszilárdításán, az állam tekintélyének fentartásán, öregbítésén fáradozik, az egyúttal a magyar protestáns egyháznak s igy az egyházunknak javát is előmozdítja*. Hogy sikerült-e ebben valami — s ha igen — mennyi, azt megítélni nem az én feladatom, de egyet felemelt fővel merek mondani és ez az, hogy vizsgáljam bár a legszigorúbban lelkiismeretemet, az megnyugtat az iránt, hogy ami tehetségemtől telt, »mindent és mindig azon irányban tettem«. Midőn főtiszteletü közgyűlés és tisztelt gyülekezet, a mult évben a főtiszteletü dunántuli egyházkerület gyűlését, mint világi elnök megnyitottam, felemlítettem a többek közt azt, amit igen tisztelt szónokunk most is kifejezett, hogy ha nem is oly nagy mértékben, mint sok más helyütt, »de nálunk is mutatkoznak jelenségek, melyek oly szellemre vallanak, mely a mult sötét idők felé látszik minket visszaterelni« s mely ha érvényre juthat, veszélyeztetheti a hazánk felekezetei közti egyetértést. Sajnálom uraim, hogy ma nem mondhatok egyebet, mint azt. hogy ebben nem csalódtam, sőt, hogy ez tagadhatatlanul egyes konkrét esetekben már egészen pozitív alakot is öltött. De azt hiszem, főtiszteletü közgyűlés és tisztelt gyülekezet, nem volna helyén, hogy én itt most ezekkel bőven foglalkozz'am. Nem volna helyén, de nem is tartom szükségesnek. Nem tartom szükségesnek egyfelől azért, mert tudom, hogy bármi történjék is. a magyar protestántizmus és igy a mi egyházunk és egyházkerületünk is hü fog maradni ahhoz az úthoz, ahhoz a szellemhez, amely utat mindig követett, amely szellem mindig áthatotta, azaz: fejleszteni fog igyekezni belsőleg saját erejét, hogy ha kell, dacolhasson minden veszélylyel, nem fog megtámadni senkit, mindig kész lesz a békét fentartani. örülni fog minden más felekezet boldogulásának, de viszont, ha megtámadtatnék, a szellem, az ész, az igazság fegyvereivel fog menni a küzdelembe. De nem tartom szükségesnek azért sem, mert még azon tul is, hogy a felekezetek közti béke fentartása valóban minden felekezetnek és minden hazafinak érdeke, ezen kérdések, amint ma már állanak — legalább azon részük, amely konkrétebb alakot ölt, ha nem is mondhatom, hogy nem érdekli a felekezeteket, de nem mondok sokat, ha azt mondom, hogy legalább annyira érdekli az államot. Ezt sem kívánom bővebben fejtegetni, de reá kívánok mutatni, hogy midőn körülbelül hasonló esetek fordultak elő, mint a mostaniak, a mi eleink ugy fogták fel e kérdéseket, mint a hazának, a nemzetnek kérdéseit. Hiszen hogyne tudnók, hogy a harmincas évek végén és a negyvenes évek elején a reverzálisok, a vegyes házasság és mindaz, ami ezzel kapcsolatban van, képezte a hazai tárgyalások, vitatkozások anyagát; és nézze meg bárki az akkori kornak a naplóit, iratait, meg fogja látni, hogy a küzdelmet nem csak a protestánsok vitték, sőt talán, mondhatnám, nem főleg ők vitték, hanem vitték a