Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1892 (35. évfolyam, 1-56. szám)

1892-09-15 / 41. szám

római katholikus valláson levő hazafiak. Igen természetesen, mert ha ők a haza, az állam nevében felszólaltak, rájuk nem lehetett azt mondani, amit a protestánsokra lehetett legalább ráfogni, hogy ők az állam nevében beszélnek, de elfogult felekezetiesség vezérli őket. És, uraim, talán megengedik, hogy ez állításom bizonyításául csak néhány sort olvassak fel az 1840—41-iki országgyűlésen a főrendiházban — tehát nem is alsóházban — mondott beszédéből egy oly férfiúnak, kit, mint nagy hazafit, hamvaiban is mindnyájan tisztelünk, kiről azt, hogy a római katholikus egyház igaz híve volt, soha kétségbe nem vonták s aki még az akkori liberális párt kötelékébe sem tartozott. E férfiú, uraim, Széchenyi István gróf. E férfiúnak akkori nagyhatású beszédéből irtam ki e pár sort : •íAz apostoli magyar király mindig meg tudta konstitucionális nemzetével óvni magát Rómának suppremaciójától, a főméltóságu klérus status in status sohasem volt és soha nem is lehet, s valamint inkább és inkább fejledezik honunk konstitucionális elvekben, annál összeütközőbb s így annál tűrhetetlenebb lészen egy külső hatalomnak ilyes befolyása nemzetünkre. Hol a törvény a nemzetet még fejedelmének önkényétől is biztosítja, mikép lehessen az idegen önkénynek alávetve?« 1841-ben, Magyarország főrendi tábláján mondta ezeket Széchenyi István gróf, és uraim, én nem képzelhetem, hogy a mai nemzedék lelkében — felekezeti különbség nélkül — ne élne ugyanez az államhoz való ragaszkodás. Épen ezért, midőn azt is tudom, hogy »Magyarország törvényhozása és kormánya, amint nem tette eddig, ugy nem fogja ezentúl sem tenni, hogy kényszerítőleg belenyúljon a hit dolgaiba, beleavatkozzék az egyes felekezeteket kizárólagosan illető ügyekbe«, vagy parancsolni akarjon azokban, amelyek valóban a hitre tartoznak s midőn a történelem bizonyítja azt is, hogy »Magyarország főméltóságu klérusa bonyodalmas, kényes kérdéseknél mindig tudta ugy hazafiságának, mint bölcseségének jeleit adni* — ennek köszönvén azon kiválóbb állást, melyet tőle nem irigylünk, de melylyel e világon sehol másutt, mint hazánkban, nem bir — midőn mindezeket látom, nem tudok letenni a reményről, hogy bár láttassanak is a »fekete pontok*, de ezen kérdések mindenkinek megnyugvására fognak ugy elintéztetni, hogy »se az egyes felekezeteknek az érdeke, se az állam tekintélye ne szenvedjen«. Főtiszteletü egyházkerületi közgyűlés, tisztelt gyülekezet ! Most visszatérek oda, ami beszédemnek igazi célja volt: köszönetem és hálám kifejezéséhez. Nem fogok most sem tuláradozni ebben, de ki kell jelentenem, hogy él bennem a hála és a köszönet mindazok iránt, kik ez ünnepélyekben részt vettek, nemcsak az én irántam tanúsított jóindulatért — bármily nagybecsű is az előttem — de él bennem azért — és talán főleg azért — mert meg vagyok róla győződve, hogy annak, hogy külömböző vidékeiről e hazának összesereglettek a protestánsok, s hogy ez ünnepélyekben részt vettek többen, igen buzgó, de nem elfogult római katholikusok is, meg van az a jelentősége, hogy egyfelől bebizonyítja, hogy maguk a protestánsok tudnak összeseregleni azért, hogy egymással örüljenek, másfelől biztosítéka annak, hogy fognak összeseregleni akkor is, midőn egymással tenni kell, de jele az, hogy római katholikusok is vannak jelen, egyúttal annak, hogy még minálunk — hála a gondviselésnek — nem ment annyira a felekezetiesség, hogy a hazában élő külömböző felekezetek ne tudjanak együtt örülni más felekezetekkel. Én, mélyen tisztelt egyházkerületi közgyűlés, kérem Istent, áldja meg mindnyájukat, áldja meg ezen egyházkerületet, annak iskoláit, egyházait és egyházi tagjait, mindnyájunkat pedig ruházzon fel a hitnek erejével, de ruházzon fel a türelem és a nyugalom sokszor igen nehéz sajátságaival is, hogy mindaddig, mig hazánk és vele összeforrt egyházunk érdeke ezt kívánja, semmi belőle ki ne zavarjon, »de ha ránk kényszeríttetnék más eljárás, akkor ruházzon fel a szilárdság, a szívósság, a kitartás összes erejével*, hogy ugy, mint hajdanta, ma is elháríthassunk minden veszélyt, mely hazánkat és egyházunkat érheti. A magam részéről pedig engedjék meg, hogy kérjem továbbra is jóindulatukat és kérjem azt is, amire eddig is mindig szükségem volt, de amire hajlott koromnál fogva ma már nagyobb szükségem lesz — elnézésüket. Pap Gábor az egyházpolitikai kérdésekről. Részlet a folyó évi püspöki jelentéséből. »Azt az üdvtelen s nemcsak az egyes vallásfelekezetek tagjainak valláserkölcsi életére, hanem a magyar állam erőinek kifejtésére is károsan ható harcot, melyet nem is a római kathölicizmus, hanem az ultramontán római kath. alpapság indított meg a felekezeti viszonyokat szabályozó 1868. LIII. t.-cikk és főleg ennek 12. §-á ellen, életből merített képekkel s az ultramontán sajtóból vett idézetekkel illusztrálva, lehetőleg élethűen rajzoltam az 1890. évben Székesfehérvárott tartott közgyűlésre beterjesztett püspöki jelentésemben; s mert a felekezetközi viszonyok moritaliter azóta nem változtak, mert az elkeresztelések napirenden vannak; ez elkereszteléseket kihágássá minősíő február 26-iki kultuszminiszteri rendelet nemcsak vissza nem tartóztatja, hanem inkább sarkalja a plébánosokat az ország törvényeinek lábbal tapodására s szinte örülni látszanak annak, ha a kihágásokat sújtó elmarasztalások olcsó martirságának dicskoszorujával léphetnek fel a nyilvánosság előtt... fölöslegesnek tartom az 1890. évi jelentésemben foglaltak ismétlését. A helyzet nem változott, hanem veszélyesebbé lett az által, hogy az alpapságnak békebontó mozgalmához most már a főpapság, élén az ország prímásával csatlakozott s ezáltal annak erőt kölcsönzött. Nagy reményeket kötött a nemzet az uj primás működéséhez; hittük, hogy miután jelszavául a »Pax«-ot választotta s a hajthatatlan Róma is ott, hol bármi okból akaratát nem érvényesítheti, a »pati posse«-ra hivakozással, meghajol a változhatatlan előtt: a békét tényleg helyreállítja s elrendeli, meghagyja az alpapságnak a törvény előtt való meghajolást s békeszerető lelkével és erős akaratával sikerülni fog e magas állású főpapnak >motoscomponere fluctus*. — Fájdalom, csalódtunk. — Nem elnyomta, hanem terjedelmesebbé s élesebbé tette a mozgalmat azzal, hogy annak élére állt s ez által azt az izgatást, mely egyházi szempontból sem volt legálisnak nevezhető addig, mig a püspöki kar hozzá nem csatlakozott, egyházilag legalizálta. Erőt kölcsönöz a mozgalomnak az a sajnos körülmény, hogy a főrendiház többsége tüntetőleg csatlakozott ahhoz. Ez az ügy most már nem kizárólag felekezetközi, hanem az egyház és állam közötti viszonynak, az állami szuverenitásnak kérdése. Ott, a hol a felekezetek közötti viszonyokat kell szabályozni, a jól rendezett állam nem bizhatja, nem ruházhatja, nem is engedheti át a szabályozást egy felekezetnek, mely az átruházott jogot a többi felekezetek teljes elnyomására használná fel. Az államnak önmagának kell oly törvényt alkotnia, mely nem korlátolja egyeseknek az állam érdekével össze nem ütköző lelkiismereti sza-