Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1892 (35. évfolyam, 1-56. szám)
1892-09-01 / 39. szám
A liturgiái kellékekről szóló ezen szakaszhoz szintén két helyreigazító megjegyzést kell tennem. Azt mondja ugyanis a szerző (41. lap) >kívánatos dolog tehát nagyobb gyülekezetekben, hol több lelkész is van alkalmazva, hogy vasárnap délelőttönként — mint ez a budapesti ev. ref. egyház templomában is történik — ne csak a nálunk szokásos délelőtti 9 órakor, hanem vagy azelőtt, vagy azután is tartassék istenitisztelet«. Tudtommal Budapesten ilyen kettős istenitisztelet csakis a sátoros ünnepek első napján délelőtt szokott tartatni, és kivételesen olyankor, mikor ifjúsági istenitisztelet is van. Egyébiránt sokkal kívánatosabb volna, ha népesebb gyülekezeteink a debreczeni példát követnék, azaz mentül több templomot vagy imaházat építenének, mindenikbe egy-egy igehirdetőt állítván. Továbbá, a hol szerző a templom építészeti styljéről szól, a kör és sokszögű alaprajzzal biró protestáns templomok közé számítja a berlini Hedwig-templomot is, amely pedig — mint én tudom — katholikus. jellegű. Nem fontos dolgok, de említés nélkül sem hagyhatók. A liturgiái kellékek után a második szakaszban a liturgikai cselekvények kerülnek tárgyalásra, és pedig első sorban a közönséges istenitiszteletben előjövő cselekvények. Itt mindenek előtt kívánatos lett volna, ha szerző »a liturgiái cselekvények bevezetése gyanánt« nem a harangról., ami különösen lep meg itt, hanem igenis a közönséges istenitisztelet rendjéről szólott volna. A harangról legcélszeriűbben az orgonával kapcsolatban, vagyis a liturgiái kellékekről szóló szakaszban adhatta volna elő mondanivalóit, s akkor e második szakaszt legtermészetesebben a közönséges istenitisztelet leírásával kezdheti, amint hogy az nézetem szerint egy liturgikai tankönyvből ki nem maradhat. Abból a sorrendből pedig, amely szerint szerző az egyes liturgikai cselekvényeket tárgyalja, szintén nem tűnik ki az, hogy a magyarhoni reformátusok istenitisztelete melyik aktussal kezdődik s miként megy végbe ? A szerző ugyanis a harangról szóló történelmi vázlata után a 18. §-ban a bibliaolvasásról, a 19. §-ban pedig az előfohászról, s csak ezek után a 20-ik s következő §-okban értekezik az egyházi énekről. Bizonyára logikusabb lett volna megfordítva, vagyis bevett rendtartásunknak megfelelőleg, először az éneklésről, aztán az imádságról az előfohászszal, s csak a harmadik helyen a biblia, illetőleg textus-olvasásról tárgyalnia. Nem állhat meg ugyanis szerzőnek az a tétele, hogy »a tulajdonképeni istenitiszteletet s általában a vallásos szertartásokat rendesen előfohász nyitja meg,* értve ez alatt a prédikátor által mondani szokott rövid előkönyörgést (A mi segedelmünk.) Elég baj, hogy magyar népünk a gyülekezeti éneklést oly kevésbe veszi, hogy sokan elégnek tartják, ha a prédikáció elejére érnek csak a templomba. Ám az evangéliomi egyházszertartástan alapelveiből kifolyólag az éneklés ép oly szükséges és felséges alkatrésze a prot. kultusznak, mint akár az imádság vagy ép maga a prédikáció, s azért véleményem szerint a szerzőnek is mindenekelőtt a gyülekezeti éneklésről, mint magyar ref. istenitiszteletünkben az első liturgiái aktusról kellett volna a szükséges mondanivalókat előterjesztenie. És aztán, kérdem, miért nem szól a szerző, ha csak röviden is, az Isten igéjének hirdetéséről, a prédikációról, mely a prot. istenitiszteletnek legfőbb és központi része? Hiszen a homilétika tágabb értelemben ép ugy részét képezi a liturgikának, mint az euchetika, avagy a hymnologia. Ha e két utóbbi a szerző liturgikájában is helyet talált, miért maradt ki onnan a homilétika, illetőleg a prédikáció, a melynek a kultuszbán elfoglalandó helyét szintén az egyházszertartástari tartozik kijelölni. De hát lássuk az egyes liturgiái cselek vény eket, a szerző által felvett sorrendben. Első helyen tehát a templomi bibliaolvasásról szól könyvünk, nem a textus-felvételről, illetőleg olvasásról, bár erre vonatkozólag is kellene valamit mondania a liturgikának; — ez más, a mi istenitiszteletünkben — elő sem forduló liturgikai cselekvény. Ellenben — mondja a szerző — >a külföldi legtöbb ref. egyház istenitiszteletében ott szerepel a bibliaolvasás, mint állandó kultuszforrna*. Ennélfogva, folytatja szerző, »ha miatta az istenitisztelet nem válnék nagyon is hosszúvá és így a gyülekezetre nézve fárasztóvá, nálunk is igen helyes volna azt például úgy behozni, hogy az előimádság után következő uri imádság helyett egy bibliai szakaszt olvasnánk fel. mely vagy magában foglalná a tartandó egyházi beszéd textusát is, vagy ennek alapgondolatával rokoneszmék körében mozogna.« 65. 1. Vegyék fontolóra ez eszmét azok, kik istenitiszteletünk reformján törik fejőket. Én egyelőre a téli hétköznap reggelekre ajánlanám behozni ezt a bibliaolvasást, (hetenkint egyszer-kétszer), már akár minden magyarázat nélkül, akár — a mi szebb volna — rövid magyarázat kíséretében. De ügy, mint némely nagyobb városi gyülekezetben történik, a két harangozás közti időben, vagy az urvacsoraosztás alatt, »űgy a bibliaolvasást mi (én is) határozottan rossz, elítélendő, mert a biblia tekintélyét sértő kultuszformának tartjuk«. Ami az elöfohászt illeti, már megjegyeztem, hogy a tulajdonképeni istenitiszteletet nem az előfohász nyitja meg; most hozzáteszem, hogy nézetem szerint nem szükséges föltétlenül az sem, hogy a liturgus a maga funkcióját »rendesen« előfohászszal kezdje meg. A köznap reggeli könyörgés előtt p. o. sokan nem szoktunk ily előimádságot mondani. S részemről azzal sem szeretném megkötni a lelkész liturgiái szabadságát, hogy szerző szerint minden alkalommal »valamely állandó fohászt használjon« ; amint hogy a különféle ünnepi alkalmatosságnak megfelelő előimádság vagy fohász szerintem sokkal jobb, mint az az elkoptatott sablonszerű: a mi segedelmünk. Abban azonban igaza van a szerzőnek (s hiszem, akként is szoktatja tanítványait), hogy az elöfohászt tisztán, érthető, bár kissé halk hangon, és »nem bezárt ajkakkal vagy elnyomott hangon* kell elmondani. A következő 20—24. §-ban szól aztán szerző az egyházi énekről, előbb általában, majd a ker. egyházi ének történetéről. Helyes észrevételeket tesz az egyházi ének tartalmát, formáját és dallamát illetőleg, nem különben azon kérdésre is, hogy mit tehet a lelkész az egyházi ének emelésére ? Nem fölösleges az a figyelmeztetése, hogy az énekek kiválasztásánál ügyeljen a lelkész az éneknek a prédikáció tárgyára vonatkozása mellett ez ének zenéjére is, s fordítson, illetőleg fordíttasson nagy gondot az iskolákban is az egyházi ének tanítására. Jegyzésbe tehette volna a szerző, hogy e célból pedig legalább is nagyon kívánatos, hogy minden lelkész, illetőleg minden hittanhallgató ismerje és énekelni is tudja szokásos egyházi énekeinket. A Hetesy kalauza mellett pedig fölemlíthette volna a Kálmán Farkas és Ivánka Sámuel tanulságos könyveit is. A 24. §. a mostani énekeskönyvünk történetét mondja el, jelezve egyszersmind az uj énekeskönyv kiadása ügyében megindult mozgalmat. Kár, hogy a mult századok énekeskönyveiről mitsem szól; egy Sztáray, az öreg Graduál, Marót K. és Goudimel neve legalább a fölemlítést megérdemelte volna. A gyülekezeti imádságról csak röviden szól könyvünk, utalva az olvasót a szerzőnek Imádságtan című ismeretes könyvére. Nekünk sincs e §-ra különösebb megjegyzésünk. De ezzel kapcsolatban, vagy ez után külön §-ban az Uri imádságról szintén kellett volna legalább