Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1892 (35. évfolyam, 1-56. szám)

1892-09-01 / 39. szám

Magyarország fellegvára, elesett Magyarország, az erdélyi rész pedig a kelet hadászati kulcsa gyanánt idegen törekvéseknek is céltáblája. Erdély a keleti kérdés hadászati botránkozás-köve. Folvtassuk-e tehát az emberszerető és honpolgári munkát, mely a fentiekből is kitetszőleg nem aggressio, hanem védelem, nem gyűlölet, hanem szeretet, nem erőszak, hanem áldás, nem jogtalanság, hanem salvatio?! És higyjünk-e ügyünk sikerében? Bizonyára hinnünk kell minden fenségesben! A jótékonyság, a népnevelés, a nép anyagi érdekeinek előmozdítása: van-e az erőhatalom igazságos eszközein kivül ennél biztosabb kapocs, mely felebarátaink, polgártársaink szivét elválhatatlanabbúl szivünkkel egyesítse, s van-e az országoknak — a történelem és a jog erején felül — maradandóbb és biztosabb alapjok, mint az összes lakosok, honpolgárok hazafias erkölcsi érzülete? Ezen, az érzületen építi az Isten is a maga trónusát. Ez az a szilárd talaj, melyet fáradhatatlanul kell megművelnünk, s ebből kell csak igazán: bensőleg is és elpusztíthatatlanul kikeltenünk az 1848. év keresztfáján kijelentett egyenlőség és testvériség uj Magyarországát. Az árulókat lehetetlenné tenni, az ártatlan és szelid népet hogy — ne vétkezhessenek — irgalommal és szeretettel keblünkre ölelni föl: ezzel, az erő és jóság karjaival alkotta meg Szent-István királyunk 900 év előtt keresztény hazánkat; ez a Megváltó evangéliomi szelleme is: az önfeláldozás és az ítélet; s ez. az irgalom és bölcsesség, a hatalom tisztító mennydörgése és a könyörület termékenyítő szelid fuvalma az egek Istenének világkormányzó lelke is. És hadd jőjön aztán az ellen. Int a király, s egy nemzet fog ezen a földön villámló szemekkel, nyugodt kezében fegyverével, a rend és bizton -ság őreként Európa keletén állani, s minden művelt nemzet rokonérzetével egyetlen imádság és csatakiáltás fogja végig reszkettetni a levegőt. A magyar nemzet 1848-al az ujabbkori európai államok ösvényére lépett; szenvedéseivel és elhatározásával a világrendben a létezéshez és ehhez a földhöz ujabb jogosultságot vívott ki magának, s most szeretet és világosság Istenországát emelve vállain, ennek irányát és szellemét röpíti szárnyain Erdély felől az Emke törekvése is, s a Magasságbéli angyalának trombitazengése hirdeti: engem is a virrasztó gond és a hazaszeretet jó szándéka hozott létre; rajtam is az Ur dicsősége és a nemzet fensége tündököl; én a győzelem, mert az igazság, erő, önfeláldozás és a testvériség vagyok. Kövessetek, in hoc signo vinces! Sándor József. KÖNYVISMERTETÉS. Egyházszertartástan. (Lituryika.) Az ev. ref. lelkészek, de főként hittanhallgató tanítványai számára készítette CsiJcy Lajos debi-eczeni ev. ref. theol. akad. tanár. Ára 1 frt. Szerző tulajdona. Debreczen. Nyomatott a város könyvnyomdájában. 1892. 508. 8-adrét. 140 lap. II. Áttérve a második főrészre: a gyakorlati liturgikára mely, mint említém, három szakaszra oszlik, szerző mindenekelőtt (az első szakaszban) a liturgiái kellékekről szól, nevezetesen a liturgiái időről, a liturg. hely, nyelv és öltözetről. Történelmi visszapillantás s a tényleges állapotok rajza ölelkeznek egymással az ezekről szóló 13— 16. §-okban. Nagyon helyes s megszívlelésre méltó, amit szerző a többek közt a 41. lapon mond: »Általában véve tanácsos a nyilvános összejövetelekre való időket és alkalmakat inkább szaporítani, mint fogyasztani, s épen ezért volna jó vasárnap estvénként, vagy bármely más alkalmas időben, az egyház, vagy a misszió történetéből, vagy akármely tudománytérről is egyházi, vallásos és erkölcsi irányú felolvasásokat, előadásokat tartani*. Ilyes megjegyzéseket főleg hittanhallgatók számára irt liturgikában örömmel olvasunk. Vajha legalább az űjabb nemzedék necsak meghallgatná, de követné is e jó tanácsot. Lám a katholikus lelkészeknek — mint könyvünk jegyzet alakjában részletesen felsorolja — mily tömérdek alkalmaik, (számszerint 40) ünnepeik vannak, melyek, mint megannyi kapcsok által mind szorosabbra fűzhetik magokhoz és vallásukhoz jámbor hiveik szivét. E katholikus ünnepek tüzetes ismertetése után szinte csodálom, hogy saját ünnepeinkről pedig egy szóval sem emlékezik meg a szerző, s p. o. a vasárnap megszentelését, melynek pedig bizonyára nagy barátja, seholsem emeli ki könyvében; ép így a reformáció ünnepét is, mely pedig hasonlag igen jó alkalom volna a hivek egyházias érzületének fejlesztésére, egy szóval sem említi meg, amit igazán sajnálni lehet. A liturgiái helyről szóló 14. §. igen tanulságosan vázolja a templomoknak s ezekkel kapcsolatban az orgonának és a temetőknek eredetét s történelmi múltját, valamint a jelenre vonatkozólag is sok becses utasítást ad a liturgusnak. »Örvendetes haladás gyanánt üdvözölnők — így szól a szerző az 53. lapon — ha nálunk is, mint a külföldön történik, a templomnak nemcsak világítására, hanem a téli időszakra tekintettel, fűtésére is kezdenének gondot fordítani.* Szórványosan már fordulnak elő ilyen modern templomok minden puritánizmusunk ellenére hazánkban is, amint hogy a sokkal puritánabb skót gyülekezetek csak természetesnek találják, hogy templomaik berendezésénél a kényelem és célszerűség szempontjai is kellő figyelembe vétetnek. Helyesen figyelmeztet a szerző a temetők iránti kegyeletre is, melyet — ugy mond — mindig ébren kell tartanunk s lehetőleg odahatnunk, hogy a temető »egyedül saját rendeltetésére fordíttatván, beosztásában csinosság és rend uralkodjék*. Ilyen megszívlelendő megjegyzés az is, amit a liturgiái nyelvről szóló 15. §-ban olvasunk: »A liturgusnak nyelve különbözik a homiléta nyelvétől; . . . sajnálatos fogyatkozás tehát az, ha némely lelkész akkor is prédikál, mikor imádkoznia kellene; a liturgusnál főként a szívnek, a homilétánál a szív mellett nagyobb mértékben az értelemnek kell szerepelnie«. A liturgiái öltözetről szóló 16. §-ban a papi öltözet múltjáról mindössze pár szóval van emlékezet, de annál részletesebb rajzát találjuk a klérus számára előirt tarka öltözeteknek. Általában egyik speciálitása e liturgikának, hogy, mint az előszó is megjegyzi, súlyt helyez a róm. kath. liturgikumok ismertetésére is. Helyes; csakhogy pár helyen, mint már megjegyeztük, kissé túlságba is megy e tekintetben a szerző, s pedig a magunk rovására, amint hogy e helyütt is, míg a róm. kath. kollégák minden apró-cseprő öltözetdarabjaival megismertet, addig a prot. papok által a múltban használt hivatalos formaruháról, jelesül a reverendának régibb és mai használatáról egy szót sem ejt, sem arról, hogy mily papi ruha felelne meg leginkább a magyar ref. papság ref. felekezeti és nemzeti jellemének. Ugy látszik pedig, hogy nincs megelégedve a budapesti zsinat által elfogadott egyenruhával, különben — közölve ide vonatkozólag az uj törvény rendelkezését — nem tenné ezt a nyilatkozatot: »Óhajtandónak tartjuk, vajha zsinatunk, lelkészeink öltözetének egységesítése végett határozott, félre nem magyarázható rendelkezéseket tett* volna.*-