Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1892 (35. évfolyam, 1-56. szám)

1892-09-01 / 39. szám

Mi tette őket oly nagyokká? Mi tette őket megannyi bámult hősökké? Mi adott nekik erőt, bátorságot, SZÍVÓS kitartást a küzdelemben? Egy szellem: a testületi szellem. Egy érzet: az összetartozás érzete. Ez verte meg a bécsi kormányt. Ez veri meg a katholicizmust is. Oly fegyver ez, mely megtörhetetlen. Mint Hadúr kardja, oly fegyver ez, mely az égből jött le kegyelemből, hogy a kisebbséget el ne nyomja a többség, hogy az anyag ne uralkodjék a szellem felett. Ez volt apáink fegyvere. Ezzel győzött 33 év előtt Tisza Kálmán. Ezt kell most is előragadnunk, hogy erősek legyünk s Tisza Kálmán kezébe adnunk, hogy újra győzzünk. Ő elmondhatja, s ez teszi őt győztes vezérré: »egyéb viharokat láttam én már, de ha egy összetört világ is dőlne rám, a romok közt bátran megállok én«. Főgondnokunk, nemes vezérünk, koszorúzott hőse diadalmas régi csatáknak! vedd kezedbe, s bontsd ki újra a régi zászlót, aki megmutattad, mutasd meg újra, mit elleneink már elfelednek, hogy a protestantizmus ma is elég hatalmas, hogy kellő időben győzelmesen harcoljon meg oly küzdelmeket, melyek a múltban dicsövé tették nevét és halhatatlanná érdemeit. Vedd kezedbe, bontsd ki ezt a zászlót, mi követni fogunk! ISKOLAÜGY. Magyar protestáns tanár-egyesület. Futó M., dr. Bartha B. és Buza F. kitűnő cikkeik jó részt megfejtették a nagy kérdéseket, mik ez országos tömörülést áldásossá és mindenekfölött szükségessé teszik. A közel jövő dönti majd el, hogy szavaik a pusztában kiáltónak szava-e, avagy »meghallották minden nemzetségek?® A kerületek tanügyi bizottságain, főkép az egyetemes bizottságokon fordul meg, mi lesz az »elvi jelentőségű* határozat. »Akinek szemei vannak— lássanak U Az egyes intézetek tanárkarai közös megbeszélés után jelentsék ki mielőbb csatlakozásukat! Ám általános tanügyi s vele egyházi érdekeink minden tekintetben kétségtelenné teszik, hogy régi hiányt pótolni, jobb jövő zálogául szolgálni van hivatva e testvériesülés. Különféle fokú iskoláink magukban véve ugyanazon cél érdekében munkálnak; kell, hogy vezetőik, tanáraik tehát ugyanazon eszméért lelkesüljenek. A tömörülés épen közös gócpontot teremt, mely irányítója, fejlesztője a lelkesülésnek; könnyítője és hasznosítója a cselekvésnek. És az is bizonyos, hogy szükségét a mi középiskoláinknak kell érezniök legjobban. Egyöntetű eljárás, a paedagogia eszközeinek együttes megválasztása, a tanítás tárgyainak egyenlő beosztása, az anyag egyforma terjedelemben való elvégzése nálunk, középiskoláink értesítői szerint — nagy részükben még mindig jámbor óhajtások, még — illúziók. A középiskolai oktatásban pedig épen nem közömbös dolog, hogy az esetleg más intézetből érkező tanulók a képzettségnek azon a fokán vannak-e, melyet az előző év oktatása után az egész osztálytól megvár az illető iskola. Csak a magyar irodalmi és a filozófiai tárgyak beosztásának külömbségeit említem. X-ben az ötödik osztály már a rhetorikát végzi, a VI. poétikát, a VII. már a magyar irodalom történetét körülbelül 1772-ig. Y-ban az ötödik osztály még a szerkesztéstannal vesződik, a rhetorikát csak a Vl-ban kezdi, irodalmat meg csak a VlIl-ban tanul. A filozofiai propedeutika ott két osztályra van elosztva, itt csak egyben összefoglalva. Már most az a tanuló, ki X-ben végezte a felső osztályok egyikét, Y-ban újra tanulja az irodalmi oktatás »fokozatos* anyagát. Milyen érdeklődéssel tanulja a már — szerinte — ismert anyagot, könnyen elképzelhető. Aki pedig Y-ból megy X-be, föltétlenül elmulasztott egy »fokozatot*. Hogy magán uton mennyire pótolja, azt véghetetlenül gyenge dolgozatai mutatják meg legjobban. Ugyanazon tantárgyban itt kevesebbet végeznek, mint amott, vagy fölfogásban és módszerben teljesen ellentétes iskolakönyveket használnak. Ennek is a tanuló vallja kárát. Fegyelmi eljárás, időszakos értesítés, tanulmányi ellenőrzés majd mindegyik intézetünkben másféle. Az évet záró * köz-vizsgák« tartalmi s alaki különféleségét nem is említem. A közös megvitatás utján történő végleges megállapodást, minden középiskolánkat erkölcsileg kötelező egyforma elintézést, ime, hány paedagogiai körülmény sürgeti! Az iskolai rendtartás, az osztály és intézet-jelentések, az igazgatók ellenőrködő látogatása, fölterjesztések, évi értesítők megszerkesztése, és egyéb — az iskola belső életének megnyilatkozásaikép tekintett — »szükséges elintézendők* egyforma végzése föltétlenül javallják. A múltban, mikor mint valami várak, erősségek, egymástól egészen függetlenül alakultak meg iskoláink, »az alapítók bőkezűsége, az egyházközségek tehetsége szerint magasabb vagy alacsonyabb fakultásokkal* szolgálva ugyanazt a szent ügyet: egészen természetes volt fakultásoki tanárok szerint való elszigeteltségük. Szegénységünket ismerve és bevallva — középiskolai oktatásunk fejlődésének nagy előnyére — az állam segítő jobbját is elfogadtuk. Iskoláink legnagyobb része — épen az államsegélylyel — az állam közvetlenebb felügyelete alá került s igy egységesebb terv szerint, egyöntetűbb eljárással törekszik a közös cél elérésére. Külsőleg tehát elszakadt az államsegélyt igénybe nem vevő tisztán egyházközségi iskoláktól. A tanárokat látható kapocs nem fűzi együvé. S mintha az államsegélylyel a lényeg is megváltoznék, külön rendtartást követel az egyház, külön az állam ugyanegy intézettől.