Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1892 (35. évfolyam, 1-56. szám)

1892-09-01 / 39. szám

mára, melyet megdönthetetlennek látott a világ; hirnevére, mely túlterjedt az ország határain; becsületére, melyhez ember hozzá nem férhetett, de aki csak kettőre maradt büszke életében, »hogy magyarnak és kálvinistának született«. Az idő, a viszonyok kényszere módosította egy és más nézetét, de azt a kapcsolatot, mely közte és egyháza között volt, nem tágította meg soha semmi, nem még saját népének elfordulása sem; a kapocs ép oly szoros volt akkor, midőn sokszor csak lelke járhatott velünk, mint ma, midőn testtel, lélekkel újra a mienk. Áldott legyen a gondviselés, hogy megtartotta őt, megtartotta a jó napokban, megtartotta a nehéz időkre. Mert a nehéz idők újra visszatértek; a régi bősz ellen újra forrong és nagy erővel s csellel készül ellenünk. Nem a bécsi kormány, mint ezelőtt 33 évvel, Istennek hála, ez már nem üldözhet minket többé, hanem régi bajtársa, századokon át hív szövetségese: ama derék s nagybecsű katholicizmus. Ami a bécsi kormánynak nem sikerült, most ő próbálja meg, hogy beolvaszszon egy idegen testbe; amit a bécsi kormány hiába próbált, most ő akarja elvenni szabadságunkat, jogainknak biztosítékát, talpkövét. Újra megint a beolvasztási politika ellen kell tiltakoznunk, újra megint az ország törvényeire kell hivatkoznunk. Akkor autonomiánk volt megtámadva, egyik alap-létfeltételünk, ma a másik éltető lelkünk: a nemes, erkölcsi liberalizmus van veszélyben. Amiért mi századokon át mint legszentebb célért küzdöttünk s áldoztunk mindent, mi e földön feláldozható, csakhogy szabadok legyünk: az ma csak rongyos eszközzé lett, hogy eltiporjanak. Lehetséges-e ez? Csak nekünk-e létfeltételünk, éltetőnk a liberalizmus? Magunk szenvedünk-e, magunk bukunk-e el, ha megdöntik, vagy ami egy, ha meghamisítják azt? Nincs-e összeforradva fogalmilag, érdekileg a protestántizmus az igaz liberalizmus fogalmával, érdekeivel? Lehet-e e kettőt elválasztani nemzetünktől? Lehet-e a liberalizmust most megtámadni, hogy ne bántanának minket; lehet-e minket megsebezni, hogy ne vérzenék a nemzet is? Születésünk percében tettük össze szivünket a nemzet szivével. Ringatni se kellett, hogy összeforrjunk; tanítni se kellett, hogy egyek vagyunk; mondani se kellett, hogy egy lesz sírunk. Együtt senyvedtünk, együtt sírtunk, együtt reménykedtünk, együtt bánkódtunk, együtt véreztünk, együtt fogytunk meg nemzetünkkel, de együtt győztünk, együtt virultunk; együtt szereztünk szent kincseket, nemcsak magunknak, de honfitársainknak is. Az a kincsünk, melyért régen csak ketten szenvedénk, titokban csak ketten imádkozánk, csak ketten levénk földönfutók, az a kincsünk: az autonomia, közkincse ma az egész hazának, drága kincse ma azoknak is, kik az ellen esküdtek össze ellenségeinkkel, az ellen harcoltak századokon át, azért segítettek megöldökölni százezreket, hogy ki ne fakadjon, ki ne nőjjön a fája. És imé most, ők is a fa alá telepedtek, s még csak nem is lesütött szemekkel szedegetik annak gyümölcseit. Majd így lesz a liberalizmussal is. A protestantizmus ezt is majd kivívja, ennek is majd dicsőséget szerez, e kincsét is majd közkincscsé teszi, mint tette az autonomiát. Ezt is beirja majd a nemzet szivébe, nem mint édes óhajtását, hisz azt maga Isten irta oda, mielőtt még Krisztus megjelent, de mint szeplőtelen, tiszta ideát, mint szent, magasztos célt a haladás felé. S beirja ezt azok szivébe is, kik ma azt csak nevéről ismerik s mint csengő szót s homályos beszédet istenítik és elhiszik s nem zúdulnak fel hallatára, hogy az csak eszköz és semmi más. Igen! a protestantizmus megteszi ezt, mert övé az eszme, s mert őszintén, képmutatás nélkül csak ő teheti meg. És lesz idő, ha nem is hamar, midőn a katholikusok ép oly erővel megkövetelik egyházuktól a liberalizmust, amily erővel sürgetik most az autonomiát. És lesz idő, midőn a katholicizmus elfelejti — amit már is nagyon kezd felejteni — hogy egész története a liberalizmus s annak vívmányai elleni harc, az autonomia elleni véres küzdelem s hogy azért gyilkoltatott meg százezereket, mert szabad eszméket hirdettek s szabad urai akartak lenni önmaguknak. És lesz idő, a feledés napjai után, midőn a liberalizmus az ős hit zászlójára akarva nem akarva is rávarratik, mint rávarrták az autonomiát s oda irják fényes betűkkel, mint minden uj dogma mellé oda függesztik: »a csalhatatlan hagyományokból^ De ekkorra támad talán a földön is egy erkölcsi biró, ki a mi mult, azt el nem feledi, ki igazságban itéli meg az embereket nem tudomány, de az erkölcsi törvények szerint, s lerántva a sok álarcokat, mint Ábrahám, elűzi a tagokról a ragadozókat. Nem ámítjuk magunkat, hogy ez idő már közel vagyon; ellenkezőleg sok jel arra int, hogy ne ringatódzunk ábrándokban, hanem küzdjünk, hogy közelebb és közelebb hozzuk ez időt. És él az Ur, hogy küzdeni fogunk. Él az Ur, hogy nem csüggedünk. És él az Ur, hogy győzni is fogunk! Benne bíztak apáink is és nem csalatkoztak. Mi se fogunk szégyent vallani, ha benne bízunk és apáink erényeit jól megbecsüljük.