Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1892 (35. évfolyam, 1-56. szám)

1892-08-18 / 37. szám

ő viszonyaik között megnyugvást találtak, jutalmat nyernek. Mi a Krisztus útján a Szentlélek erejével, ők látszólag a maguk útján, de szintén a Szentlélek erejével és mindannyian az Isten kegyelméből lépünk be e tökéletes környezetbe. És miután tökéletes összeköttetést a tökéletes környezettel csak Jézus létesített, ajánlhatjuk bárkinek, hogy Spencer Herbert meghatározása helyett fogadja el ezt, mely teljesebb: »Az pedig az örök élet, hogy téged egyedül ismerjenek meg igaz Istennek és akit elbocsátottá!, a Jézust Krisztust.* Vásárhelyi József. KÖNYVISMERTETÉS. Zwingli, mint dogmatikus. Theol. magántanári vizsgálatra irta: Tüdős István, ev. ref. s.-lelkész. Ára J frt 20 kr. Trócsányi B. bizománya Sárospatakon. Zwinglit, kiről az egyháztörténeti és életrajzi ismertetések csak halvány képet nyújtanak, s aki két reformátor társa mellett ugy szerepel, mint aki az evangeliommal kezében küzd egy kis körben a katholicizmus ferdeségéi ellen, mint dogmatikust, tehát, mint akinek saját rendszeres dogmatikája van, ismerteti szerzőnk 160 lapra terjedő kis könyvében. S ismertetése alapos, szép, kerekded. Előttünk áll Zwingli az ő rendíthetetlen hitével, odaadó szeretetével a Krisztus iránt; tiszta, világos és szabad szellemű gondolkozásával a hitéletben, melynek tárgyait és határait a legfinomabb precisitással tünteti elénk. A bevezetés szól általában Zwingliről, idézve a kitűnőbb theologusok nézeteit, kik oly igen eltérőleg nyilatkoznak a nagy reformátorról, s őt most pantheistának, majd dualistának; ismét deterministának, supra vagy infralapsariusnak állították. És e sokféle vélemény nem hozza zavarba, nem viszi a kételkedés veszélyébe szerzőt, kiérzi és tudja, hogy a reformátor tiszta evang. alapon áll, kiről csak azért nyilatkoztak oly eltérőleg, mert nem ismerték, vagy félreismerték és nem értették. A könyv egyes részei a következők: Istenről, Emberről és Krisztusról szóló tanok. Ezek után szól: a hitről, az igéről, az egyházról, a keresztségről, urvacsoráról, a jövő élet hitéről, s végül rövid befejezést kapcsol az igen érdekes és értékes munkához. Nem akarok a könyvön csak átsiklani, hogy éppen mondjak róla valamit, hanem igyekszem azt lehetőleg megismertetni és pedig szerző saját szavaiban, mert azt tartom, hogy nem az ismertető, hanem az ismertetendőnek gondolatait kell előtérbe állítani, hogy mások Ítéletet alkothassanak maguknak az iró és annak könyve felől. Így cselekedett, nagyon helyesen, szerzőnk is. Elővéve Zwingli munkáit, azokból állítja össze a reformátor dogmatikaját, megvilágosító magyarázatokat véve itt-ott, ahol szükségét látja, vagy lelkesedésének, szeretetének adva kifejezést a reformátor iránt, midőn vádlóival szemben védelmezi, vagy midőn a reformátor tiszta keresztyén eszméi magukkal ragadják. Az Istenről szóló tanban az evang. alapján, a hit világánál igyekszik megismertetni Istenből a megismerhetőt. A reformátorban meglevő hit volt a csillag, melyet' szeme előtt tartva, tárta föl az istenségről alkotott gondolatait. A hit vezetése mellett gondolt arra, hogy az a lény, kit Istennek nevezünk : miben áll, hol van, miben nyilatkozik, s miről ismerhetjük meg. Mi az Isten ?.. . ez olyan ismeretlen előttünk, mint a scarabeus előtt az : mi az ember. Hiszen ez az isteni végetlen sokkal messzebb áll az embertől, mint az ember a scarabeustól. De mégis megismerhető az Isten; ő az, aki adott módot, hogy az ember bepillanthat emez elérhetlen lény mivoltába. Adott kijelentést, melyben megismertette s megismerteti magát ma is az emberiséggel. Az isteneszme kifejtésénél vissza megy az ó szövetségre, hogy annak tanát az uj-szövetségben letett, a Krisztus által hirdetett, s az apostolok által tovább terjesztett tanokkal összekösse. »Vagyok, aki vagyok«, azaz: én az vagyok, aki önmagamtól vagyok; én magam vagyok a lét. Ő egymaga az, aki önmagától van. Csak az Isten az, aki nem teremtett dolog; minden többi, ami létezik, tőle s általa van. A mindenség nem más, mint Isten munkája, melyet ő, aki nem teremtett dolog, teremtett. Minden csak azért létezik, mert van Isten; ha Isten nem volna, semmi sem léteznék. Ő az, aki mindennek létet adott, még pedig ugy, hogy másként, más okból nem lehet semmi, hanem csak ügy, hogy van Isten, aki amint létele, úgy oka is mindennek. A reformátorra ruházott pantheista vád elesik, mert Zwingli rendszere a leghatározottabban éppen abban különbözik a pantheizmustól, hogy az Istenbe vetett hitet teszi rendszere központjává, s az embert arra utasítja az istenségben vetett hit által, hogy alázza meg magát, ne bizakodjék el saját erejében, értelmében, bölcseségében, erényében, érdemében s üdvében, hanem bizza magát arra az Istenre, aki teremtett mindent; teremté az embert is, hogy a hit által ő hozzá emelkedjék. Zwingli Istene tehát személy, s mint ilyen, a legfőbb jó. Hogy jó, maga Isten mondta, mikor a teremtéskor ezt mondá: »minden jó vala«. Ha már minden, amit tett, saját ítélete szerint jő vala, következik, hogy ő maga a legfőbb jó, mert csak jó alkothat jót. A jóság az ő egyetlen tulajdona, aki jót teremtett vala. A jóság neki természete, s ezt maga Jézus is igazolta, ezt mondván: csak egy a jó. S ha még a jóság nem bizonyít személyisége mellett, akkor itt vannak e nyilatkozatok is: jó pedig azért, mert kegyelmes és igazságos, mindentudó, s mindenható. Előtte minden világos. De értelmes is, mert ha nem az, hogyan teremthet értelmeseket, vagy hogyan alkothat határozott alakú dolgokat ? Továbbá: hatalmas, erős, mindenre képes. Isten nemcsak a fajta anyag, akiből minden van, aki által minden mozog és él, hanem egyszersmind olyan bölcseség, tudomány és értelem ő, aki előtt nincsen titok, nincsen ismeretlen dolog, elérhetetlen és lehetetlen. Mindenütt ott van valósággal, lényegileg s természetileg; de ez csak ugy van, mint ahogy a levegőt beleheljük: ő a létele s táplálója mindennek. Isten végetlen lény, ki öröktől fogva van. Ő a mindenség, melynek jellemvonása, hogy egyúttal egység is. Egységnek kell lennie, mivel a mindenség csak egyből származhatott. Ha nem egy volna, hanem több az öröktől fogva való: több volna a végetlen is, ez pedig ellenkeznék az ő természetével, mely végetlen, végetlen jóság, mint végtelen ő maga is. Végetlen ok is, mert ha valami lehetett volna, ami nem Ő tőle volna, ő maga nem volna végetlen. Végetlen ok azért, mert jó, s jóságánál fogva bölcseség, értelem és tudomány. Ez a bölcseség mindent fölismer, mielőtt volnának a dolgok; ez a tudomány mindent megért; ez az okosság mindent elrendez. Bölcsesége erő és hatalom, okossága cselekvés, melylyel a mindenséget kormányozza, mely már a világteremtésekor megállapítá, hogy minden saját rendje szerint, s idejében legyen. Isten végetlen akarat is. Akarata jóságának következménye. Tőle függött, hogy teremtsen s ugy teremtsen,