Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1892 (35. évfolyam, 1-56. szám)

1892-08-18 / 37. szám

hol tehetségemhez képest kimutattam, hogy az emberben nagyon is található utalás arra nézve, hogy egy tökéletes környezetet találjon és épen gondolkodása az — mely pedig más téren egyedül nyújtja biztosítékunkat — a mi egy tökéletes környezet létezéséért kezeskedik. De ez reánk nézve mind csak egy a semmivel, mert ha nekünk nincs szervünk arra, hogy e környezetbe beléphessünk, mi arra nézve már is halottak vagyunk. Az lehetne tehát még a kérdés, hogy vájjon azon a szervezeten túl, amit Spencer Herbert ismert, van-e nekünk egyebünk is ? Itt is használhatna az első rész, de erre idevágóbban felel a második rész, hol az ember a tudomány által nyer megfejtést, A dualizmusról mondanom sem kell, hogy Spencer nézetein túl van, de a monizmusról szólnom kell. Spencer a szervezet alatt kétségkívül a testet érti, de ez Böhm Károly magyarázata szerint nem egyéb, mint az én nek egyik tevékenysége, de nem az egész én, sőt úgy látszik, hogy e felfogás szerint épen a lényeg az, mely túl megy Spencer nézetein. Azt hiszem tehát, a tudomány többet lát, midőn magát az alkalmazkodót vizsgálja, mint az, ki csak ez alkalmazkodást kiséri figyelemmel. Azonban ha az emberben többet látunk is Spencernél és ha találtunk is valami tökéleteset, még nem tudjuk, hogy az emberből fenmaradt többlet alkalmas e viszony létesítésére az ismert tökéletessel? A történelem azt mutatja, hogy minden időben, minden helyen az ember a legfőbb lénynyel valamilyen viszonyba állott, tehát volt tehetsége arra, hogy csak valamennyire is e legfőbb lény környezését magának biztosítsa, vagy legalább és jobban is mondva felismerje és így magára nézve létezővé tegye. Még kérdés, hogy vájjon mely tehetsége az a léleknek, amelyik ezt viszonyt létre hozza és így alkalmas-e arra, hogy egész személyiségünket megmentse? Feleljen erre is helyettem a tudomány mai állása, mely Schleiermacher óta a vallás alapját az érzelemben találja fel. A tudomány tehát a vallásos érzelmet mondja e viszony alapjának. melyről pedig tudva van, hogy képes megszentelni, megnemesíteni az embernek egész lényét. Hogy ez is igaz, annak bizonyítására nem kell több érvet felhozni, mint azt a hibás régi felfogást, melylyel a vallás eredetét magyarázták hajdan, hogy t. i. a vallás csupa emberi találmány, a rosszak fékentartására vagy épen megjavítására. De legyen ez így elvben igaz, hogy a vallásos érzelem képes az ember egész lényét megszentelni: mégis azt kell mondanunk, hogy a történelemben csak egyetlen alak jelent meg olyan, aki életének minden viszonyát a vallásos érzelem körébe, vagy ama tökéletes környezettel való viszonyba fel tudta emelni és ez az alak a mi idvességünk fejedelme: a Jézus Krisztus volt. Igy tehát csak az ő benne nyilatkozott erő által, mely mibennünk jó cselekedeteket szülő hitben tünetkezik, köthetünk vagy létesíthetünk tökéletes viszonyt a tökéletes környezettel. Hang súlyozom, hogy »tökéletes viszonyt*, mert mint föntebb már tárgyaltam, célzatosan mutattam meg, hogy ennek két egyenjogú része van: az időtartam és ez időtartam alatt a milyenség tökéletessége, de e két rész külön is válhat és egyik létezhetik a másik nélkül. Mert már legelői kimutattam, hogy a tartamnak semmi köze ahhoz, hogy a tökéletes környezettel milyen viszonyt létesítünk. A tölgyfa az anyagi környezettel bizonyára tökéletlenebb összeköttetést létesít az embernél vagy a madárnál és mégis, melyik tartósabb' az időben; vagy a krokodil és az ember van-e környezetével tökéletesebb közösségben és mégis, melyik a hosszabb életű? Már csak ez a két példa is meggyőzhet mindenkit, hogy az időtartam nincs összefüggésben a milyenség tökéletességével és így, ha. mi csak a Krisztusban nyilvánult erővel létesítjük a milyenség tökéletességét, a belénk oltott vallásos érzelem segélyével pedig a milyenségtől eltekintve magát a viszonyt: akkor Drummondot., kit e szakaszban eddig követtem, most el kell hagynom, vagy legalább nézetét az ő tudatában élőnél jobban ki kell szélesítenem és azt mondanom, hogy örök lét látszólag a Krisztus nélkül is létesíthető, de csak látszólag, mert a bennünk levő vallásos érzelem »egy«. de kisebb mérvű a Krisztusénál. E vallásos érzelem segélyével pedig a múltban és jelenben látszólag a Krisztus nélkül számtalanan létesítenek viszonyt az Istennel és bár Drummond ezeket megsemmisülendőknek vélje, én épen az ő munkájának alapján hirdetem nekik az örök életet. Hirdetem pedig mindenkinek, a legvallástalanabbnak is, mert nem él olyan ember, aki az Istennel valamilyen viszonyban nem lett volna. Sok atheista egyszer vagy máskor, ha csak pillanatra is, de döbbenve áll meg, mert akit tagad, jelentkezni látja. Sok atheista nem is az tulajdonképen, csak nevet és felfogási módot cserél. De tudja bár e legfőbb lényt lelkéből egészen száműzni, vagy jobban mondva látszassék bár úgy, hogy a legfőbb lény magától egészen száműzte: én mégis azt mondom, hogy azzal összeköttetésben, viszonyban él. Viszonyban él, mert tudni kell, hogy a viszony két lény között lehet csak egyik tevékenységében nyilatkozó is és így Istennel mindenki viszonyban van, mert mindenki az ő gondozása alatt áll és így ilyen egyoldalű viszonya van az atheistának is. De meg az atheista viszonyát lehet azért kétoldalúnak is mondani, de az ő részéről jövőt csak közvetettnek. Nincs az az atheista. ki Isten gondozása alatt nem állana, de olyan sincs, aki ezen látszólag egyoldalú viszony kétoldalúvá tételén ne munkálna akkor, midőn a lelkébe írt morális elveket, (melyeket ugyan a független morál szüleményeinek tart), mint az öntudatlan viszony öntudatlan adóját betölt, ha nem teljesen is, de még a legelvetemültebb is bizonyos tekintetben. De volna bár a viszony egyoldalú, akkor is viszony volna, melynek alapján hirdethetjük az Isten kegyelméből való örök életet mindenkinek a Krisztus által. Midőn ezt jeleztem, egyszersmind megmutattam az irányt, melyben haladok a legutolsó kérdés megoldása félé, t. i. az egyenetlenség, mely itt tapasztalható, remélhető-e, hogy eligazítást nyer már a lét föltételeiből folyólag? Az a körülmény, hogy minden ember viszonyban él az istenséggel, ténynyé teszi azt is, hogy ez a viszony végtelen sokféle fokozatot tüntet fel a milyenség tekintetében, míg a Krisztus által létesített betetőzi. És ha e viszony tökéletességi foka adja a jövő élet tökéletes, vagy pedig az ellenkező milyenségét, kell, hogy az egyesek jövő életbeli állapota se legyen egyforma, hanem legyenek olyanok, kiknek élete hasonlatos legyen az itteni fáéhoz, madáréhoz stb. Azok pedig, kik már itt szervvel birtak a környezethez való alkalmazkodásra, sokkal tökéletesebb létet valósítandanak meg. Itt a jutalom, itt a büntetés! Hogy ez a büntetés gyötrelem-e vagy nem? arra nézve már e földi élet nyújthat tapasztalatot. Ki csak e világhoz van láncolva, nyugodalmat nem lel, mert szeretetet nem talál a csapásokban, míg aki itt már a tökéletes környezetben él, csapást nem talál a szeretetben és a békételenség tőle távol marad. A büntetés tehát szenvedés lesz, ha nem a pokolnak középkori értelmében is : a jutalom pedig valóban felemelő, ha mindjárt nem valami fénylő palotában vigadunk is. Ezzel be is fejezhetném munkámat, ha még egy feltehető kérdésre nem várhatna valaki feleletet. Arra u. i , hogy hát a Krisztus-előtti kor kegyesei részesei lesznek-e a jutalomnak? Már a föntebbi fejtegetésekből is érthető, hogy ők is részesei voltak azon erőnek, mely a Krisztusban teljességében megjelent és így, ha ők ez erővel az