Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1892 (35. évfolyam, 1-56. szám)

1892-08-18 / 37. szám

maradandó egység gyanánt érvényesülni tud*. Majd fejtegetéseiben tovább megy és azt mondja, hogy a világban levő elemek kölcsönhatása csak úgy lehetséges, ha mindnyájokban »egyetlen egy valósággal létező lénynek« működését szemléljük. És így ő a világ alkotó elemeit nem tekinti olyanoknak, melyek a világ minden léte előtt bizonyos jogokkal, tulajdonságokkal birtak, melyekből származhatott a világ. »Sőt inkább mindenik csakis amaz egy igaz lénynek megbízásánál fogva létezik és tesz mindent; és mindaz, amit közönségesen a világrend végső változatlan elemeinek és törvényeinek tartunk, e változhatlanságát és jelentőségét csakis azon terv értelmében birja, melynek megvalósításához járulnia kell.« Ezért épen: »a valóság tervezetében állhat, hogy széles körben minden változó jelenség változatlan elemek csoportosítása által és általános törvények szerint létesüljön«. »De ép oly joggal állhat ama tervezetben, hogy más elemek a világ folyásának csak valamely időpontján lépnek fel, t. i. akkor, ha mindazon feltétel megvalósult, melyen az egésznek terve szerint létük alapul.« Íme Lotze ezt a metaphisikai törvényt vonja el a mindenség szemléletéből és bizonyára nem alap nélkül. Egy ily később létesülő elemnek tartja ő az emberi lelket, melyet minden egyesnél Isten akkor állít elő, midőn az anyagi elemcsoport megalakult, mely alakulás mintegy >indító ok« arra, hogy »az itt is jelenvaló lény magából hozzá alkossa a lelket, mint a phisikai tünemény kiegészítését*. Majd polemikusán megjegyzi, hogy: »külsőleg igaza van a materializmusnak: ugyanis benn a testben és vele együtt létesül a lélek is, de korántsem belőle és nem általa*. Igy oldja meg Lotze a létezhetés kérdését anélkül, hogy a praeexistentiát vallanunk kellene. A tulajdonképeni jövő életről tudakozódhatunk tehát, mert a felmerülhető akadályt maga a tudomány hárítja el. Lotze azonban magát az öröklétüség kérdését ezen szabályival: »mind az, ami egyszer létesült, örökkön fenmarad, mihelyt a világ összefüggésére változatlan jelentőségűi- — a határozatlanság körébe utasítja, mert ebben van egy oly ismeretlen (az utolsó részben kifejezeti, melyet ember ki nem küszöbölhet, vagy föl nem deríthet. De ha Lotze nem magyarázta is meg nekünk az örökélet lehetőségét, megtalálta azt más, és tudom mindenki csodálkozni fog azon, ha azt mondom, hogy tudományos kutatásai árán Spencer Herbert volt az, ki megmutatta a feltételt arra nézve — a tudomány utján — hogy lehető-e és ha lehető, egyedül milyennek várható a lélek örökké tartó állapota. Hangsúlyozom, hogy a tudomány utján, mert nekem nem szabad arról megfeledkeznem soha, hogy én nemcsak a halhatatlansági hit alapját, hanem magát az egész hitet vittem a tudomány Ítélőszéke elé és így tételem csak akkor lesz igazán kifejtve, ha nemcsak az alapot adja a tudomány, hanem azok a milyenségre vonatkozó kérdések, melyek e harmadik rész (111.) elején felsorolva vannak és amelyek puszta érzelmi követelményeknek látszanak: a tudomány által igazoltatnak. Erre képesít Spencer Herbert kutatása. Spencer Herbert korántsem gondolt a maga halhatatlanságával, sőt azt nem is hitte, és nem is gondolt a lehetőségre a tekintetben, hogy az ember örök életű lehessen; hanem inkább talán polemikusán kutatta a természetet, hogy megmutassa azokat a föltételeket, melyek mellett az lehető volna. Igy jött azon tapasztalatra, hogy az élet tökélye minden tekintetben részint az alanytól, részint a környezettől függ. Az időbeliség tökélye vagy az alanytól, vagy a környezettől; a milyenség tökélye az alanynak azon képességétől, melylyel a környezettel való összeköttetést létesíti. Igy tapasztalta azt, hogy a fának életénél tökéletesebb az ágakon fészkelő madáré, e madárénál az emberé, mert a fánál a madár, ennél az ember tökéletesebb szerkezetének segítségével nagyobb környezettel tökéletesebb összeköttetést létesíthet. Igy ha volna egészen tökéletes környezet és oly szervezet, mely ily összeköttetés létesítésére képes : akkor milyenség tekintetében az élet eszménye állana elő. Amint a milyenségre vonatkozólag az alanynak a környezettel való viszonyából megállapítja az élet eszményét, úgy igyekszik a halál okaiból megtalálni azt, hogy milyennek kellene lenni a környezetnek és szervezetnek, hogy a halál be ne következzék. Ugy találja, hogy az élet nem más, mint a környezethez való folytonos alkalmazkodás. Forrása nem egyéb, mint az alanynak alkalmazkodási képessége. Mindenki beláthatja ezen szavaknak igazságát, ha gondol például dohányzásra, mely köztudomás szerint lassú mérgezés, de mivel a szervezet tud hozzá alkalmazkodni, a legtöbb embernek nem káros, másoknak egyenesen hasznos. Mi az eszkimók helyén elpusztulnánk, de az ő szervezetük alkalmazkodni képes a reánk nézve oly igen mostoha körülményekhez. Sőt mi a saját környezetünkkel szemben is különböző magatartást tanusítunk a szervezet különböző állapota szerint. A napsugár az ép szemű embernek nélkülözhetlen, a szemfájósnak káros; a víz életünkben nélkülözhetlen, a víziszonyban szenvedőnek halál. Az élet tehát csak alkalinazkodhatás. Hogy a környezet valóban ily ellenséges és csak az alkalmazkodási képesség tartja fenn az életet, mutatja az, hogy minden életei különösen e három tényező tart fenn : ~liÖ, fény és nedvesség, pedig e három tényező a szervezet legnagyobb ellensége. Az élettelen hullát e három indítja bomlásnak, a növénynek szárait ezek adják vissza az anyaföldnek, sőt mondhatjuk, hogy még az élettelen sziklát is ezek porlasztják meg. Mért bomlik föl a hulla ugyanazon erő érintésére, mely előbb táplálta? Mert többé nem tud alkalmazkodni. A környezet itt ellenséges, de mint látjuk, ha volna örökös alkalmazkodási képességünk, e földi élet lehetne örök, amennyiben a föld az. De másfelől lehetne az élet örök ügy is, ha a környezet nem támadna, hanem segítene. E két föltétel közül mindegyik csak időbeli tökélyt adna, ha azonban környezetünk tökéletes és nem támadó, szervezetünk tökéletes viszonyt létesítő lenne, akkor előállana az életnek igazi eszménye időbeli és milyenségi tökélylyel. De Spencer e föltételek közül egyet sem ismer, mert a földön található szervezetek közül a legtökéletesebb az emberé, de ez is távol van az örök alkalmazkodási képességtől és a tökéletes összeköttetés létesítésétől, sőt ha bírna is ily képességgel, szerinte hiányzik a fent leirt környezete. Óvatosabban azonban csak annyit mondhatott volna Spencer, hogy ő nem ismerte ezeket. íme, ha volnának oly föltételek, amilyeneket itt föntebb kijelöltünk, a tudomány már maga adna feleletet az első, érzelemből fakadó kérdésre, hogy t. i. ha fenmarad énünk, milyennek kell lenni a létnek? tökéletesebbnek-e a mostaninál ? Láthatjuk már innét, hogy az csakis tökéletes lehetne vagy az időtartamban magában, vagy pedig a milyenség tekintetében is. Feleletet nyertünk itt egyszersmind a második illetve harmadik kérdésre is, hogy t. i. a létnek milyensége függ-e magától a fenmaradás tényezőitől ? A felelet szintén csak igenlő. Ezeket maga a tudomány mondja nékünk, de ha a tudomány állását csak Spencer Herbertnél vizsgálnánk, valóban megakadnánk e helyen és le kellene újra mondanunk minden reményünkről, mert arra a kérdésre, hogy vájjon hát van-e, vagy az emberben található-e utalás ilyen szükséges környezetre és képességre, ő nemmel felel. Nekem azonban itt tesz legjobb szolgálatot müvemnek első része,