Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1892 (35. évfolyam, 1-56. szám)

1892-08-11 / 36. szám

mégis egy, és egy tüneményt létesít ? Erre a kérdésre kétíeleképen lehetne felelni: Az ismeret eiemeit megtartva, már az atomuson tételezném föl az erőknek ily ellentétes irányát, de ez a feltevés, mint már láttuk, az a) pontban alapjában megcáfolható, tehát nem keresek atomust, hanem egészében egy erőnek tartom az embert, mely erő vagy tevékenység úgy rejt magában két irányzatot, mint a villamosság a plus és minust és amint ez a kettő egy és csakis így egységben tünetkező, úgy az embernek (vagy tartsuk még meg az erő nevezetet) ezen két tevékenysége is így egy és létesít egy tüneményt és tünetkezik csak egyedül az egységben. Megvallom, ez az én álláspontom, mely még most csak analógia. Ez nem dualizmus, de mégis az; éz nem monizmus, de mégis az. Amily mérvű dualizmus ezen magyarázó analógiában van, annyi azonban a tudományok mai álláspontja mellett mindig lesz, miután a szellemi tüneményeket okozó nélkül manapság már egy magyarázat sem hagyja. És ragaszkodhatom ezen analógiához már csak azért is, mert ez nem csak a tudattényt fejti meg — ha az elvált erő ágakra azon tulajdonságokat ruházom, melyeket Bőhm Károly felsorol — hanem egyszersmind a lényeget is föltárja. Az igazság megközelítésével biztat ez a feltogás már csak azért is, mert azon rész igazságokat, melyek az egyes irányzatokban vannak, ez öleli legteljesebben magába. Ez változtatja a dualizmust monizmussá, vagy a monizmust dualizmussá, mely dualizmusról azonban nem lehet a régebbi felfogás szerint szólnunk. De legyen bár nekem — Böhm Károly után — igazam, vagy legyen Lotzenak, vagy akár a legelőbb tárgyalt irányzatnak, a mit én kerestem, megtaláltam, mert ime a lelket, mint erőt, mindenik irány megtalálta és ha egyesek életében előállhat is az az eset, hogy az illető e vívmányoktól hátrálni kénytelen, talán a régi materializmus felé, a tudomány hangadó közegül az ilyen véleményt el nem fogadja. És lenne bár igaza a legelső és legkevésbbé támogatható iránynak: a lelki erőnek az elemekről való eltűnése és az erők fenmaradása, nekünk a jövő életre elég biztos reménységet nyújtana. De a tapasztalati — vagy nevezzük talán így positiv — irány nagy mérvű terjedése, melyet épen a legnagyobb tudósok képviselnek, eléggé mutatja az említett irányzat elégtelenségét és a lelki erő helyhez kötésének nehézségét, ügy hogy bátran mondhatjuk, miszerint a tudomány álláspontján ennyi ismerős: léLclc erő*. Én célomhoz képest, de a tudomány által sem cáfolhatólag teszem hozzá, hogy: »az erő fenmarad, a Lélek él.« (Folyt, köv.) Vásárhelyi József. KÖNYVISMERTETÉS. Keresztyén Tanítások. Irta: Kenessey Béla ev. ref. theol. akad. r. tanár. Budapest, Kókai Lajos, 1892. Lap: I—VI-j-1—291. Ára: 1 frt 20 kr. A tiszta jövedelem fele a budapesti ev. ref. belmisszió céljaira fog fordíttatni. (Vége.) De szóljunk már alaki szempontból is valamit, a kézalatti beszédek felől, annyit legalább, hogy mint felelnek meg ezek a proclamált elveknek, a melyeket — a szabadság érdemét tekintve, illetőleg a priori — mi is elfogadtunk. De hangsúlyozzuk, hogy csak szerkezeti tekintetben, miután minden kétséget kizáró dolog, hogy szerző felfogása, gondolkozásmódja s általában a teljes tartalom, távol áll a közönséges chablontól. Szerző maga mondja, hogy »e tanítások formája távol van a közönséges chablontól.« S eltekintve a módszer kérdésétől, csak egy óhajtása volt, az t. i., hogy »legyen a tanítás textusszerü és egységes.« Ez óhajtás nyitja meg utunkat, melyen e munkálatokhoz közelebb léphetünk. Azt mondjuk: villámlik! s mikor odatekintünk az égre, látjuk, hogy a szétcikázó villanyszikra fényutakat rajzol. Ez az egyházi beszéd homiletikája az ég boltozatán! Az explodált szikra, az egyházi beszéd propositiója, mely oly viszonyban áll a textussal, mint a kipattant szikra azzal a villamárammal, melynek erejét produkálja. A fényút pedig a partitio, melyet nagyon helytelenül sokan még tán máig is disposiciónak neveznek. A synthetika és az analvtikto-synthetika körébe vágó egyházi beszédalakzatoknál, e három közül egyiknek sem szabad hiányzani. De nem így már — némelyek szerint — a homiliáknál s az úgynevezett szabadabb formájú adresseknél, melyeknek kidolgozási módszere, az egyházi felfogás sajátságaiban tömérdek sokfelé ágazik. Nohát, ha talál az a bölcsészeti meghatározás, hogy az élet nem egyéb, mint a különbözőségek egymást alakító munkássága: meglehet e téren is hoz elő valami okosabbat a szabad felfogás azon divergáló törekvése, mely a jónál mindenkor a jobbat keresi. Csak aztán a jobbat keresse! Megvalljuk, hogy a szerző által közzétett »Előszó« elolvasása után, azon föltevéssel vettük fel e beszédet, hogy bennük az elmondott elvek visszhangjai szólnak. S különös érdeklődéssel kivántuk volna megszemlélni azokat az úgynevezett adressekct, amelyeknek már csak a megemlítése is különleges gondolatokat kelt. De hát — mi tagadás! — ki kell mondanunk, hogy a föltétlen bomiletikai szabadság ama visszhangjait, melyek bennünket valami uj módszer javára meghódítottak volna, ezen beszédekben nem találtuk. Sőt ellenkezőleg, a felől győződtünk meg, hogy az »egység és textusszerííség* szempontjából, szerzőnek is azok a legjobb beszédei, amelyeknek kidolgozásánál nem járt töretlen utakon. Hát hiába! más a lelkész szolgálatának a jelentősége a gyülekezetben, és ismét más a belmisszió terén, hol az egyetemesen elfogadott szabályok sokkal kevésbé korlátozhatnak, miután sok esetben pillanatok döntenek eljárásunk kérdései felett. Itt azután, a magát minden körülmények között feltaláló szellemességnek szolgálatára állnak a jó alkalmatosságok, hogy a körülmények szerint eszméinek formát is teremtsen, hogy p. o. Funeke Ottó kezébe veszi Iloffmann »Der Heilsweg* című beszédgyüjteményét. melynek dicséretére és méltó ajánlatára — bár nagy mester ebben! —szavakat nem talál. Tekintve azonban, hogy nagy készsége, mélysége és kitartása szükséges ahhoz a benső komolyságnak, hogy Hoffmann tárgyalását valaki lépésről-lépésre követhesse, s a nagy közönségnél nem véli feltalálhatónak e tulajdonokat: elhatározza magában, hogy az üdvösség ez útját, Hoffmann szellemében ugyan, de egy kissé »világiasabban*, mondjuk mi inkább: a gyakorlati élet természetének megfelelőbb élénkséggel, ki fogja dolgozni, illetőleg megnyitni a közönség előtt. És amit elhatározott magában, azt meg is cselekedte. Így jelent meg azután, a »Wie der Hirseh schreiet* című kötetben, 1887 folyamán az a beszédsorozat, melyet az adressek közé méltán számíthatunk. De érezvén, hogy a kivitel formáját tekintve nem a megszokott uton jár, e megjegyzést teszi: »Allerlei Art von Fischen muss mit allerlei Art von Netzen gefangen werden.* Im a feltétlen szabadság zászlajának felemelése, a homiletika birodalmában! De hát mi az az »adress«, kérdi talán a tisztelt olvasó ? Egy gömblámpa, melyet a központi világosság minden izében megvilágosít, annyira,