Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1892 (35. évfolyam, 1-56. szám)

1892-07-28 / 34. szám

a felekezetek közti viszályok már előbb voltak, semmint az 1868: LIII. t.-c. megalkottatott. E felekezeti viszályokat előidézte az, hogy az emberek bölcsebbek akartak lenni Istennél s a különböző vallásfelekezetek a különféle vallásos meggyőződéseket, melyeket Isten örök bölcsességénél fogva eltűr, emberi gyarlóságuknál s földi bölcsességüknél fogva nem akarták, vagy nem tudták eltűrni. Ennek tulajdonítható, hogy mindjárt a reformáció kezdetén Magyarországon megalkottatott egy törvény, mely igy hangzik: »Lutherani conburantur.« Ennek tulajdonítható, hogy a felekezetek közti viszálynak tüze fellobbant s századokon át tartó harcokba vitte az országot. Ezeknek a harcoknak azonban sem az egyik, sem a másik felekezetre, de különösen a magyar hazára nézve nem voltak áldásos következményei. Ennek tulajdonítható az a szomorú időszak, az elnyomatásnak korszaka, midőn egyesek azért, mert más vallásos meggyőződésük volt, nemcsak a lakhelyeikből űzettek el, hanem megfosztattak jogaiktól, még azok is, akik tagjai voltak a szent koronának; minek következtében egyesekre nézve még a megélhetésnek lehetősége is kérdésessé volt téve. Ezek egy, Istennek hála, elmúlt, de szomorú idő történetéből merített példák, amelyekkel illusztrálni akartam, hogy a felekezetek közti viszály korábbi eredetű a sokszor idézett törvény megalkotásánál. A József-féle türelmi pátens megszüntette a százados elnyomatást s a törvények helyébe kegyelmi tény lépett. Azok, kik a törvény helyett erre a tényre voltak utalva, ezzel nem lehettek megelégedve. Az 1790—91. törvény volt az, mely ismét törvényes alapra helyezte a többi vallásfelekezetek jogait. Ebben a vegyes házasságoknál kimondatott, hogy ha az atya protestáns, a fiu követheti az atya vallását, de ha az atya római katholikus, akkor mindkét nemű gyermek az ő vallását tartozik követni (sequi debent). Ezzel össze volt kötve az is, hogy a vegyes házasságok kötésének joga kizárólag egyik felekezet lelkészi karának adatott meg, ama felekezetének, melynek egyik érdemekben gazdag főpapj a a tegnapi ülésben azt mondta, hogy a vegyes házasságok csak az esetben engedélyezhetők, ha a másik felekezetű fél kötelezi magát, hogy összes gyermekeit a római katholikus vallásban neveli És így az a csekély jog is, mely megadatott a protestáns felekezetnek, elvétetett tőle azáltal, hogy a protestáns lelkészektől megtagadtatott a vegyes házasságok megkötésének a joga. Az 1848-iki törvény kimondta a jogegyenlőséget, a viszonosságot a különböző felekezetek között. De e törvény azt nem részletezte; Maradt tehát minden a régi állapotban A negyvenes évek korszakára, a reverzálisok elleni küzdelemre még élénken emlékezünk, mikor a klérus megtagadta az áldást az oly vegyes házasságoktól, melyekben a protestáns jegyes nem kötelezte magát Írásban arra, hogy minden gyermekét a római kath. egyház hitelveiben nevelteti; ha megkötötte is a római kath. lelkész az ily házasságot, nem adott arra áldást, csak a passiva assistenciára szorítkozott. A nemzet lélekismerete támadott fel ez eljárás ellen: a megyék tiltakoztak s a küzdelem a reverzálisok érvénytelenségének kimondásával végződött. De tényleg a küzdelem folyt 1848 után is. Vegyes házasságok kötésekor követelték a reverzálisokat s az abszolút uralom alatt érvényesítették is azokat. E viszás helyzetnek az alkotmányos aera s ebben az 1868: LIII. t.-c. 12-ik §-a vetett véget. Elismerte, hogy a vegyes házasságban mindenik félnek van joga gyermekekhez; elismerte, hogy nem lehet oly házasság, melyben minden jog az egyik félé legyen, a másiké pedig semmi. Épen azzal, hogy mindegyik félnek megadták a jogot a vegyes házasságu családban, a családi békét akarták biztosítani, szilárd alapokra helyezni. Ő eminenciája, midőn modus vivendiül azt ajánlotta, hogy a törvény ne módosíttassék, hanem interpretáltassék, felhozta, hogy a törvény nem világos, nem imperativ, nem cogens és ép azért lehelőnek tartotta annak kimondását, hogy a törvény megtartása a szülők szabadakaratától függjön. Legyen szabad megjegyeznem, hogy mint már a t. kultuszminiszter ur kifejezte, e törvény nagyon világos. Ha indicativusban van is mondva, hogy »követi«, az egvenjelentőségü azzal, hogy követni tartozik. Pia a törvény e tekintetben latitüdöt engedne, ha megengedné, hogy valaki a törvény ellenére másként rendelkezzék: nem azt mondaná, hogy »követi« hanem » követheti*, miképen az 1790—91-iki törvény is azt mondja: »sequi possunU. E rendelkezés tehát világos; ezt tehát magyarázni semmiféleképen nem lehet. De még világosabbá teszi az utána következő bekezdés, ahol világosan ki van mondva, hogy a tör vény nyel ellenkező bármely szerződés reverzális, mint a múltban, ugy a jövőben is érvénytelen. Ha tehát a »követi« szó a »követni tartozik* helyett igazolná is, hogy a törvény nem egészen kötelező: e bekezdés világosan mutatja, hogy a törvényhozásnak intenciója az volt, hogy e törvény mindenkire nézve minden különbség nélkül kötelező. Épen a tegnapi vila folyamán Zichy Antal ur ő méltósága, hivatkozván a t. kultuszminiszter ur azon nyilatkozatára, hogy a törvény világos, interpretációra nem szorul, felhozta, hogy akkor a kultuszminiszter ur minek interpretálja, sőt minek toldja meg a törvényt, mert megtoldja, a menynyiben annak szankciót ád. Nézetem szerint a mi-