Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1892 (35. évfolyam, 1-56. szám)

1892-07-21 / 33. szám

a nagyobb türelmetlenségnek a családi élet szentélyébe való behatolása aratja. A szülők szabad elhatározása, a a mai viszonyok közt, midőn nem egyenlő fegyverekkel kell harcolnunk, egy a családi szentély feldúlásával, mint ezt az élet mutatja. Nem az államtól kell féltenünk a család békéjét, banem a különböző felekezetek papjaitól. Ezek fenyegetik azt és ezek dúlják fel, amint a mai törvény megszűnik. Hagyjuk azért azt békében. Ne azokra tekintsünk, amik bennünket egymástól elválasztanak, hisz az Isten nem arra néz, »hogy egyik vagy másik teremtménye melyik oltárnál imádja őt, hanem arra, hogy imádja-e és szivből-lélekből imádja-e őt, hanem álljunk oda ahhoz az oltárhoz, ahol mindnyájan találkozhatunk, a hazaszeretet oltára köré s »a melegen dobogó sziv meleg érzése és a kölcsönös türelem egyesítsen kölcsönös szeretetben*. »Nem akarok — végzi szavait a lelkesedés tetőfokán — olyan államot, mely csak egy felekezet érdekét tartja szem előtt és a másik érdekét lábbal tiporja, hanem olyan államot akarok, mely minden felekezet felett áll és minden felekezet érdekét egyformán védelmezi. És mert a magyar állam jelenleg ilyen; mert a törvény oda céloz, hogy egyenlően mérjen igazságot minden felekezetnek: fentartandónak vélem azt a felekezeti béke érdekében és kérem a méltóságos főrendeket, hogy ennek fentartása mellett kegyeskedjenek nyilatkozni.* Megéljenezték volna e beszédet maguk a katholikusok is, ha legvégül ez utóbbi bátor nyilatkozatot nem teszi. Igy csak elismerésükkel, csak rokonszenvükkel adóztak annak az embernek, ki vérző szivvel, tépett kebellel is képes volt a szeretetnek ily magasztos dicshymnuszt zengeni. Utána Beöthy Zsigmond, egyházi életünknek e közszeretetben s tiszteletben álló veterán alakja szólalt fel ; röviden, higgadtan, de világosan, mint rendesen: »kiben a provokáció sem keltett szenvedélyeket, ki higgadt volt mindig s az is marad*. Azt fejtette ki bővebben, amit Pap Gábor ő méltósága körülményeinél fogva csak érinthetett, hogy nem állami omnipotentia az, ha a felekezeti kérdésekben az állam intézkedik. Bizalomra hivja fel a főrendeket a kormány iránt, melynek kilátásba vett törvényjavaslata szépen és alkotmányosan meg fogja kerülni Scylla és Charibdis szirtéit. Most egy másik veterán állt fel: gróf Pálfy Mór. Ő is azon tenorból beszélt, melyből többi katholikus mágnás társai, csak azt tette hozzá Ízelítőül, hogy »ő vallásos érzületeit a felsőbbségek támogatásával összeegyeztetni mindig iparkodott s teendi is ezt ezentúl is, de ahol ezen két kötelessége egymással összeütközik: az elsőt, mint fontosabbat, teljesítendi*. A mi nála, ki egykor nagy szerepet játszó ember volt és e szerepét nem vallásos érzülete miatt vesztette el, könnyen érthető. Utána Szász Károly következett. E név hallatára egyszerre megváltozott a ház képe. Elcsendesedtek mindnyájan és figyelve tartották arcukat. Az elnök feléje fordult, a főrendek rá szegezték szemeiket; a püspökök megigazodtak helyükön s a hercegprímás plajbászt vett elő s az egész karzat állva figyelt. S ő megkezdte várván várt beszédét azzal a szerénységgel, mely őt olyan tiszteltté teszi és folytatta azzal a precisitással, azzal a hévvel s meggyőző erővel, mely minden felszólalását jellemzi. Egész beszéde az állam és szülők rendelkezési joga körül forgott, felölelve a vita minden fontosabb mozzanatát, különösen Schlauch beszédét, kinek egy merészebb állítását sem hagyta észrevétel és cáfolat nélkül. Az a tudat, hogy e beszédet lapunk egész teljességében, szószerinti szövegében közölte s igy azt mindenki elolvashatta s lelkébe véshette, felment bennünket attól, hogy azt részletességgel ismertessük. Csak azt emeljük ki, ami a katholikusokat ugy meglepte, a protestánsokat ugy felvillanyozta: azt a bátor hitvallást, mely a katholikus dogmák s tanításokkal szemben oly hatalmasan nyert kifejezést. Midőn — bár nem sejti ki miért s mennyiben — de annál kiáltóbban hivatkozik arra a roppant egyenlőtlenségre, mely köztünk s más vallású hitfelekezetek közt van hazánkban; midőn a nemzet lelkiismeretére appellálva, egyenlő jogot, törvény előtti teljes és igaz valódi egyenlőséget kér a mi számunkra is, »kik a haza iránt egyenlő szeretettel, áldozatkészséggel, életünk feláldozásával tartozunk*. Midőn kijelenti, hogy egy ugyan a keresztség, mert a hit is egy, az Ur is egy: »de azt nem írhatjuk alá és annak egész tisztelettel ellent mondok, hogy azért, mert valaki még van keresztelve, bárki által, bármely egyházban, a római egyház jogkörébe lépne. Nem.« Midőn utal azokra az egyenlőtlen fegyverekre, melyeket mind e dogma, e tanítás szolgáltat ellenünk, ha betörve nem, belopódzva családunk szentélyeibe, lelkiismeretet nem ismerőleg dúlva fel annak nyugodalmát. Midőn kimondja, »hogy egy jogállamban az államnak a felekezetek és egyházak iránti viszonya és ezeknek az állam iránti viszonya csak teljesen egyenjogú viszonyosság. és minden egyháznak egyenlő mértékkel mérő igazság lehet; hogy a keresztyénség és róm. katholicismus nem egyenlő fogalmak; és hogy Magyarországon a róm. kath. egyházon kivül más felekezetek is vannak s így nemcsak a katholikus, hanem a többi egyházaknak jogait és egyenlőségét is védenie kell az államnak, mindaddig, mig a vallásoknak teljes egyenlősége, egyenjogúsága minden irányban és minden tekintetben biztosítva nincs: addig pedig és nem örökké, a törvényhez és annak disposiciójához ragaszkodunk!« Szilárd és határozott kijelentések ezek, melyeket elvégre csakugyan szükséges volt kijelenteni. Igaz, hogy e kijelentés Zichy Nándoréknak nem nagyon tetszett, de tetszett ez az egész hazai protestántizmusnak épen Szász Károly ajkairól. Utána személyes kérdésben a hercegprímás emelt szót, nyilván azért, hogy elkedvetlenedett bajnoktársait egy kissé újra felhangolja. Próbált polemizálni Pap Gáborral, Szász Károlylyal és Beöthy Zsigmonddal. Felhozott olyan állításokat, hogy ők meghozták ugyan a hires »Lutherani comburantur« határozatot, de nem is hajtották végre azt; mintha az rajtok állott volna. Hogy ők már 1608-ban protestáns nádort választottak, — mintha abban nekik lett volna főszerepük. Hogy ők most is eltűrik, hogy protestáns a házelnökük és megtartották mindig azt a köteles tiszteletet és hódolatot azok iránt, kiket a törvényhozás többsége által felséges urunk arra a magas helyre helyezett és meg is fogják ezt tartani ezután is — mintha jó indulattal tennék azt, s tehettek volna, vagy tehetnének másképen. — De hogy a legszebbet említsem valamennyi közt: igaz ugyan, bizonyítja ő hercegsége, »hogy én egy oltárról emlékeztem meg, melyen közösen áldozhatunk; igaz, de én két esküt tettem és egyikhez sem lehetek hűtelen: az egyiket egyházamnak, a másikat hazámnak — mintha bizony lehetne hiven esküdni igaz szerelmet két urnák is, mintha bizony a két eskü nem szakítaná ketté a szivet! Tiz percnyi szünet multával báró Vay Béla borsodi főispán beszélt, hatásosan fejtve ki Schlauch ellenében, hogy »a törvényeknek kell szabadelvűeknek lenniök s azok lesznek akkor eszközeink, hogy elérhessük azon magasztos célt, hogy e földön az abszolút abstract igazságot megközelíthessük s hogy a törvények mentől jobb, mentől általánosabb védelmet nyújtsanak mindenkinek«.