Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1892 (35. évfolyam, 1-56. szám)

1892-07-21 / 33. szám

BELFÖLD. Főrendiházi viták. Második nap. 1892. julius 5. Mondanunk sem kell, hogy a hercegprímás s még inkább Schlauch fényes beszédeikkel annyit elértek — és ebben van rendkivüli sikerök titka —, hogy a szőnyegen levő kérdést elterelték a természeti jog, a családi szentély s az állami omnipotentia medrébe és a főrendek katholikus részével elhitették, hogy a protestantizmus ezúttal a természeti jog s családi szentély ellen harcol s az állami omnipotentia mellett kardoskodik. Mutatják ezt az első napon felszólalt kath. főrendek érvelései, melyeket, hogy állításunk igazsága annál jobban kitűnjék, néhány sornyi kivonatban ide igtatunk. Maga gróf Esterházy Miklós Móricz, kinek erős kath. érzülete mindenki előtt ismeretes, nem a »vallás világosan meghatározott tanai« kedvéért, melynél magát a vallásból eredő s az emberi természettel oly szoros kapcsolatban levő vallásosságot többre becsüli, hanem azért járul a hercegprímás javaslatához, mert azt látja, »hogy az állam kényszert gyakorol oly téren, melyet kiválóan oltalmazni hivatása volna és a paragraphusok rideg szavával akar dönteni akkor, holott a szülők természetes jogát érvényre juttatni feladata volna«. Gróf Széchen Antal, kinek mint udvari embernek szavára a kath. érzelmű sajtó oly igen nagy súlyt fektetett, nem annyira a róm. kath. egyház hitelveiért rajong, mint inkább haragszik azokra a német tudósokra, kik szerint a jognak egyetlen forrása: az állam, mely tanítás mellett sem az egyéni, sem a politikai szabadság egyátalában meg nem áll. S szavazatával is azért pártolja a hercegprímást, mert szerinte »itt ép oly tárgy forog fenn. melyben az állami mindenhatóság tul ment azon a határon, melyet neki a dolgok természete szab«. Maga Szontágh Pál, kinek bátor kirukkolása olyan nagy vihart okozott, szintén az egyház és állam közt látja a kérdést fenforogni s neki a római »non possumus«-sal szemben az állami mindenhatóság kell. Gróf Szapáry István, ki a törvényt magában véve sok éven mint főispán zavarokat előidézőnek nem látta, világosan kimondja, hogy nem felekezeti szempontból csatlakozik a hercegprímás nézetéhez, hanem azért, mert itt a családi jog kérdéséről van szó, melynek konfiskálását egyenlően kell elkerülni ugy a kath. mint a prot. és más felekezetre nézve. S épen azért, mert ha az állam a család szentélyébe beavatkoznék, ez okvetlen elvi vihart keltene, mely igen szeretné, ha elkerültessék, a szabadság nevében kéri a kormányt, hogy ezt figyelembe vegye, s a családi szentélybe ne erőszakoskodjék. Egy Zichy Antal is, ki pedig mindjárt előrebocsátja, hogy nem ahhoz a csoporthoz való, mely tüskön-bokron vakon meghajol az egyház tekintélye előtt, ellenében az államnak és nem tartozik azok közé, akik Canossába mennek nemcsak, hanem állandóan ott maradnak a behavazott templom lépcsőjén folytonosan vezekelve, a hercegprímás oldala mellé sorakozik. Miért? »Mert nem tartozik azok közé, kik az állam mindenhatósága előtt minden áron, minden kérdésben meghajolnak « Gróf Sztáray Antal az egyetlen, ki »mint katholikus« csatlakozik a hercegprímás nézetéhez, de ő is kijelenti másik főbb indokául, hogy »a szülői jog csorbításának nem embere«. Végre gróf Széchenyi Imre is a szülők természeti jogára hivatkozva, kéri;

hogy ők »az államhatalomnak a családok szentélyébe való illetéktelen beavatkozásától emancipáltassanak«. Igy futottak a főrendek csalfa fény után, s így teremtettek olyan helyzetet, hogy higgadt tárgyalásról s a tulajdonképeni kérdésről az első napon szó sem lehetett. Annyira fel voltak ingerülve a kedélyek, annyira forrt a szenvedély, hogy az ellenvéleménynek csak a hallgatás és várakozás lehetett biztos oltalma. Mindenesetre meg volt nehezítve püspökeinknek helyzete; mindenesetre kemény tűzpróba várt erejökre; mindenesetre nagy volt az érdeklődés első felszólalásuk iránt. * * * A másnap eljöttével csak a várakozás lett fokozottabb s a kíváncsiság türelmetlenebb. A főpapság — Schlauch kivételével — s a főrendek a tegnapi számban. A karzatok újra zsúfolva, még zsúfoltabban, mint tegnap, mert nagy heccekre volt kilátás. Vártak heves rohamot, erős támadást a prímás ellen, ki békét hirdetett s ime most maga csóválja az üszköket; erős kifakadást Schlauch és a klérus ellen, szemrehányást s elkeseredést a világi főrendek ellen s látni lehetett, hogy titokban mint szorongatják feleletül a villámokat; és ime — a honnan vihart jósoltak, a béke galambja repült fel, a honnan recriminatiókat s gyűlölséget reméltek, a szeretet lelke bontotta ki mindent tűrő s mindent fedező szárnyait. Nagy erkölcsi fölény tehette meg ezt. Nagy erkölcsi fölény kellett ahhoz, hogy a provokált ajkán szenvedély helyett a tisztelet és nagyrabecsülés nyerjen kifejezést. Nagy erkölcsi fölény az, mely el tudja ismerni a provokáló szándékainak tisztaságát és nemességét, mikor azt a tények csak alig-alig bizonyítják. Ami püspökeinknek s világi szószólóinknak meg volt az az erkölcsi fölényök s ép ez szerezte meg számukra még elleneik rokonszenvét is s ez lelkesítette fel a protestáns híveket szerepléseik iránt. Tarthattak volna erősebb hangú beszédeket, a vita hevében mi örültünk s tapsoltunk volna is vitézkedéseiknek: de százszor jobban örülünk, százszor jobban tapsolunk bölcseségüknek, mely elmondott a főrendiházban soha nem hallott igazságokat, megszólaltatta ott a protestantizmus egy istenét, szeretetét és türelmét, ahol eddig az ismeretlen és idegen volt. E beszédek lehet, hogy nem győzték meg a katholikusokat ugy, amint meghatották; lehet, hogy a fegyvert nem vették ki egészen kezeikből, melyeket eltévelyedve forgattak ellenünk, de egyet biztosan elértek: visszavitték a múltba s öntudatra ébresztették a protestánsokat. Mert igaz az, hogy közülünk is sokan a kath. álláspontról ítélték meg a törvényt, elfeledve azokat a töméntelen zaklatásokat, mik apáink életét megkeserítették s családaik szentélyét feldúlták. Most hallottuk, most eszünkbe vettük — és megborzadtunk. Csak hadd jöjjenek a támadások, ha csakugyan nem mulhatik el tőlünk a pohár. Nem hiszszük mi, hogy meghalt volna az igaz szeretet, az igaz béke mennyből alászállt Istene! Ez szólalt Pap Gábor püspökünk beszédében is, ki ennél szebben, méghatóbban sohasem szólhatott. Eleinte csak közönyösen hallgatták ellenei, később ők is meglepetéssel, csudálkozással. Nem a szülők rendelkezési jogáról van itt szó, mondja a katholikus főrendeknek, hanem a békesség fentartásáról. A perhorrescált. törvény a békének nem megrontója, nem botrányköve, hanem biztosítéka s a mai viszonyok közt talpköve; a nemzet lelkiismerete hozta azt, hogy megszüntetője legyen hosszú százados harcoknak azon a terén, hol a végleges diadalt sohasem a nagyobb erkölcsi erő, hanem a nagyobb kíméletlenség,