Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1892 (35. évfolyam, 1-56. szám)

1892-07-21 / 33. szám

mit az államnak, ilyen vagy olyan rendelkezés a gyermekek vallása felől, megváltoztatta-e a westfáhli béke Európa vallási térképét? — Európáét talán nem, de van egy ország, melyet nagyon is megváltoztatott — s ez épen Magyarország; mert volt idő, a XVI. század végén s a XVII. elején, mikor Magyarország többsége a reformáció híve volt — s a visszatérítés óriási és sikeres munkája a westfábli béke által a kalholicizmusnak oly kedvezővé alakult s megszilárdult viszonyok által, épen abban a korszakban hajtatott végre. Méltóztassék megengedni, hogy azon meggyőződésem szerinti kijelentéssel fejezzem be felszólalásomat, hogy addig, a mig e törvény, melyről szólunk, érvényben van, annak végrehajtását, valamint a magunk részéről kötelességünknek tartjuk, és ha az ellenére a mirészünkről történnék kihágás, mi annak megtorlásában az alkotmányos kormányt mindig támogatni, sőt a magunk részéről a megtorlást megtenni készek és kötelesek vagyunk, és ezt a másik féltől is teljes joggal várjuk vagy meg is követeljük, — ugy viszont ragaszkodunk ehhez a törvényhez és annak dispositiójához, — nem az örökkévalóságig, oh nem, mert helyesen mondatott, hogy minden törvény, hozzáteszem, még az alaptörvények is bizonyos körülmények közt változás alá eshetnek; hanem mindaddig, míg a vallásoknak teljes egyenlősége, egyenjogúsága és viszonyossága minden irányban és minden tekintetben biztosítva nincs; •— mert ki kell azt mondani egyszer, nagyméltóságú elnök ur, méltóságos főrendek, hogy egy jogállamban az államnak a felekezetek és egyházak iránti viszonya és ezeknek az állam iránti viszonya csak teljesen egyenjogú viszonyosság és minden egyháznak egyenlő mértékkel mérő igazság lehet. És ki kell mondani azt, habár talán a kifejezés miatt félreértetném is, vagy visszatetszést szülne is, kimondani bátor vagyok, hogy a keresztyénség és a római katholicizmus nem azonos fogalmak és hogy Magyarországon nem csak katholikus egyház, hanem más törvényesen bevett és majdan egyenjoguvá teendő több különböző egyházak és felekezetek is vannak, s így nemcsak a katholikus, hanem a többi egyházaknak jogait és egyenlőségét is védenie kell az államnak És ha a vallásháborúk ama szomorú emlékei, melyeket nem szívesen idézünk föl, vérrel nem pecsételték volna is, — ha alkotmányos országunk törvényei, fokról-fokra a mindinkább haladó korral együtt nem védték volna is az egyházak jogait, akkor is mi a szabadelvűség zászlója alatt ígéretben bírjuk, hogy teljesedni fog a vallások teljes egyenlősége, addig pedig fönnáll hazánkban a törvényekben, úgy a most szóban levőben is, azok jogvédelme. A költségvetést mivoltánál és az azt benyújtott kormány iránti bizalmamnál fogva elfogadom, Az a modus vivendi. Sokáig rejtegették, titkolgatták azt a modus vivendit, ami Magyarország belbékéjét volt megmentendő, s mikor végre görögtűz és harsonák zengése mellett nyilvánosságra hozta titkos találmányát maga a feltaláló, akkor kisült, hogy jobb lett volna azt tovább is rejtegetni, mert béke helyett harcot proklamált, szeretet helyett gyűlölséget. Nem uj ez a modus vivendi, régi, nagyon régi, az a bizonyos Izidor alkalmazta legnagyobb terjedelemben, aki minden római történetirónak, törvényhozónak és magyarázónak méltó példányképe. Magának a római egyháznak modus vivendije ez, melynek köszönheti nagyságát, hatalmát, dicsőségét, gazdagságát; de egyszersmind minden eszes lénynek tőle való elfordulását. Magyarra nem akarom lefordítani, mert félek, hogy indulatosságomnak tudnák be a fordítás hűségét, de a legszelídebb körülírással sem egyéb e modus vivendi, mint történelemnek, törvénynek, ténynek, viszonynak, érzelemnek, jognak, erkölcsnek, beszédnek, még magának az élő Isten beszédének is »a célnak megfelelő értelmezése Az egyedül üdvözítő egyház magyarországi hercege, a szent cselekedetek és erkölcsök és erények főfő őre és példányképe — mert római fogalom szerint ez kell, hogy legyen a hercegprímás — most sem ajánl kevesebbet a béke helyreállítására, mintáz 1868-i LHI-ik t.-c.-nek »a célnak megfelelő értelmezését«, amit ha valami közönséges halandó ajánlott volna, úgy neveznénk magyarul, hogy: meghamisítását. Ennek támogatására tart egy beszédet, hosszút és szárazat, unalmasat, mint a milyenek történelmi munkái, és ebben a hosszú beszédben nem tesz egyebet, mint a saját álláspontjukat s a protestánsokét »a célnak megfelelőleg értelmezi«. És ennek, és Schlauch erősebb, de szint ily ferdítő beszédének ujong a napi sajtó, ezt dicséri minden elmetermékek felett, s emellett csak ugy odavetőleg emlékezik meg az igazi szabadelvűség hü és egyenes bajnokainak, a bátor Szontághnak, lelkes Papp Gábornak és ékesszavú, hatalmas érvelő Szász Károlynak beszédeiről — és amellett magát mégis szabadelvűnek vallja. Valóban nem tudja az ember, mit bámuljon inkább, a klérus bátorságát-e, hogy a XIX. század végén a szabadság véren szerzett hazájában ilyen beszédekkel elő mer állani; vagy a közvélemény gyárainak viselkedését, hogy ezekben a beszédekben nem a nemzetnek és szabadságnak, jognak és minden liberalizmusnak gyilkos mérgét, hanem a szónoklati mesterművek remekeit látják és magyarázzák. Hát nem tudja a napi sajtó ezekben a beszédekben az együgyűek gyönyörködtetésére szánt görögtüzet és rakétákat a kénkőfüsttől megkülönböztetni? Szomorú, ha nem, de még szomorúbb, ha megtudná, de nem akarja. Mily szép a hercegprímás beszédében a hazafiság rakétája: »én hazámat minden más államtól független, szabad államnak tudom és vallom«, stb., melynek ügyeibe semmiféle külhatalom nem avatkozhatik; »azért tévesnek jelentem ki közvetlen forrásból merített értesülés és felhatalmazás alapján azt az ismételten hangoztatott állítást, hogy Róma Magyarország politikai belügyeibe avat-