Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1892 (35. évfolyam, 1-56. szám)

1892-07-07 / 31. szám

már eretnek szívvel is nyugodni, az egyedül idvezítő egyház kebelén s lehet ma már eretnek hittel is üdvözülni, csak a nevünk legyen katholikus? Hát az a nagy, isteni egyház, mely örökre megfundáltatott a szent zsinatokon, átokkal sújtván minden haeresist, a XX-ik század elejére már oda jutott, hogy névben él a józan ész előtt s csak 30—40 felbőszült magyar és a tömeg sötét lelkében van jelen ? ^ És ezek most kezdenek lábra kelni, mikor nincs erkölcsi alap lábuk alatt; most mernek hivatkozni dogmáikra, tanításaikra, erkölcstanukra, katholikus életrendükre s most állnak elő »magas koncepciójú ideákkal«, midőn a kor megdöntötte igazságaikat s kimutatta helyöket a sophisták, rendháborítók és képmutatók közt. Ezek most feszengnek, most parádéznak, most akarnak szerepet játszani! Nem látva meg nagy örömükben, hogy a szikla, mely összetörte Péter hajóját s megsemmisíté kényuralmukat, ma is ott áll törekvéseik előtt s azt még az ő »ős« hitök se tudja elmozdítani. A józan észt meg lehet kerülni, ki lehet játszani, el is lehet altatni néha-néha: de uralmat venni rajta hosszú időkre nem lehet Majd feltámad az, csak ujjongjanak körülte; majd szóhoz jut még köztük az az elem is, melynek eddig nincs szólásjoga s ép ez tanítja meg a hancúrozókat, amint búsan térnek vissza kudarcaikkal: »contentus nostris si fuisses sedibus, et quod natura dederat voluisses pati, nec illám expertus esses contumeliam, nec hanc repulsam tua sentiret calamitas«. Hagyjuk azért nyugodtan őket, amíg lejátszák kisjátékukat s „emeljük fel inkább szemeinket és lássuk meg a mezőket, hogy megértek már az aratásra/" György László. A zászló. IV. Mivel legtöbbnyire azt az ellenvetést szokták tenni a belmissziói munka komoly megindítása ellen hazánkban, hogy az inkább a nagy városok labirinthusában eltévelyedett, nem egyszer erkölcsi tekintetben gyanús időtöltések által az istenházától elvont s a közvetlenebb lelkipásztori gondozás és őrködés áldásait nélkülöző lelkek megmentésére van rendeltetve; s mivel majd minden valamire való városban számos jótékony egyesület gyakorolja ma már a humanizmus inségenyhítő tevékenységét (bár protestáns szempontból ebben sokszor nincs köszönet): a következő fejtegetésekben főképen a falusi gyülekezetek lelki újjászületése és evangelizálása érdekében megkívánt belmissziói feladatokat igyekszem szem előtt tartani. Kétségkívül oda kell törekednünk, ha valódi sikereket óhajtunk elérni s szélesebb körre akarjuk a keresztyén szeretet melegét kiárasztani, hogy nálunk is minél előbb belmissziói társulatok alakuljanak, melyek segítőkezet nyújthassanak az egyesek evangelizáló törekvéseinek; de addig is, míg ezt a boldog időt megérnők, (a mi okvetetlenül be fog következni, mihelyt sikerült, kivált a lelkipásztorokban, az ez irányú érdeklődést maradandóan fölébreszteni), egyházi, erkölcsi és társadalmi életünknek annyi fájó sebe kiált felénk, a hatásnak, a gyógyításnak annyi eszköze tűnik fel szemeink előtt, hogy csak le kell hajolnunk érettök, csak egy könyet kell a lábainknál heverő porba ejtenünk, e könynyel egy kis evangéliomi sárt készítenünk, s ismétlődni fog ma is az idvezítő által véghez vitt csoda, hogy ezzel a kevés sárral is igen sok vaknak szemeit megnyilatkoztathatjuk, ha mi bennünk is ugyanaz a lélek vagyon, a mely volt a mi halhatatlan mesterünkben. Csak hogy az nincs; óh, annak még csak az árnyéka sincs meg mibennünk. Lelkem elámul, mikor olvasok azokról a csudálatos jellemekről, azokról az apostolokról, kik a külső-országi prot. egyházak belső megtérítését vezetik, kik lelkipásztorok a szó legmagasztosabb értelmében s kik az önfeláldozással határos munkát teljesítenek. Nálunk még, hogy úgy mondjam, a papokat is újra kell szülni előbb az evangéliom által. Azért nincs semmi véleményeltérés közöttünk arra nézve, hogy a lelkészek evangelizációj a az első és legsürgősebb teendőnk. Mert ez a kútfő, a melyből ki kell buzogniok az elevenítő vizeknek az egyháztársadalom széles mezejére, az Isten országa veteményes kertjeire. A papok építsék előbb saját leiköket, nehogy munkájok hitelét veszítse, nehogy ama szemrehányást legyenek kénytelenek ők is elszenvedni: »orvos, gyógyítsd meg először önnön magadat.« Régen írtam, még pályám kezdetén s ezt vallom ma is, hogy a legtöbb gyülekezetben azért unják meg hívei a papot, mert nem érzik szükségét az ő létezésének, »annyira nem tudja magát nélkülözhetetlenné tenni« s annyira nem törődik semmi legkisebb tekintetben híveivel s azon lelkigondozói és emberbaráti kötelességeivel, melyek a hivatalos templomi functió határain kívül esnek. A társadalmi téren reá váró feladatokat a legtöbb lelkész nem respectálj a, az egyháztagokkal való személyes érülközést nem keresi (sőt tele van a szája a saját nyája ellen panaszszal), pedig e nélkül nincs evangelizáció s a siker első és legnagyobb törvénye ez: »szeresd a rádbizottakat s keresd mentől gyakrabban a velők való személyes érintkezés és hatás alkalmait«, mert gyógyítani akár testi, akár lelki betegséget messziről, talán épen látatlanban, nem lehet, Hogy ebben a szegénység volna a legfőbb akadályunk, el nem ismerhetem, mert hát bizo-