Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1892 (35. évfolyam, 1-56. szám)

1892-07-07 / 31. szám

nyítékaim vannak az ellenkezőre. Még mindig tart a panasz ellenünk, hogy a ref. papok nem olvasnak s nemcsak egyéb ágbeli, de saját szakjokba vágó könyveket sem vásárolnak, az egyházi közügyek iránt érdeklődést nem mutatnak, stb. Hát ez a lelki szegénység jele bizonyára s az evangelizáeió megindításának egyik sürgető oka, de tudok én ennél szomorúbb nótát is, erősebb vádat is, a mi egyenesen a tehetősebb papok fejére szál. Évek óta figyelemmel kisérem a lapok adakozási rovatait s azt a szomorú tapasztalatot kellett szereznem, hogy azok, a kik a könyörületességet prédikálják, magok nem könyörülök; hogy a papok közül, legyen az akár kath. akár prot., csak elvétve, írmagul fordul elő egynek-egynek a neve a közjótékonyság oltárán áldozók nagy seregében. Jgy volt az Emké-nél, így volt legközelebb az árvamegyei Ínségnél. Igy volt mindig, a mikor csak adakozni kellett. Nem tudom, de érdekes volna az országos közalap íveiből is egy kis statisztikai kimutatást készíteni, hogy ez a per eminenter egyházi cél mennyire bírta megmozgatni a lelkipásztori sziveket. Azt hiszem, itt is feltűnő lehet az aránytalanság a paróchiális jövedelem és a közalapbeli járulék között, a túlnyomó többség neve után. Nemde ez is adat ahhoz, hogy kevés bennünk a krisztusi lélek, hogy az evangelizációt saját magunkon kell előbb megkezdeni. Még pedig nemcsak szomorú adat, hanem megdöbbentő is. Nyomorult, szegény kis hivatalnokokat láttam az adakozók közt eleget, láttam tanítókat (s nem tudom, örüljek-e neki vagy elszomorodjam rajta, ezek között is többet az állami, a községi, mint a felekezeti tanítókból), a kik ha magok nem adhattak, tanítványaiktól gyűjtöttek, azoknak lelkében gyújtottak tüzet, de papot nem láttam csak egyet-kettőt és azt se a módosabbak, inkább a szegényebbek közül. Se magok nem járultak az oltárhoz, se tehetősebb híveik könyörületességére nem appelláltak. Se nem adtak, se nem gyűjtöttek. Már most, akiben ilyen elfásult lélek lakik, hogy még a nyomorúság sem tud hatással lenni reá, csodáljuk-e, ha annak nincs érzéke a beimisszió iránt, sőt nem lehet vele elhitetni, hogy az nem bolondság és nem egy pár bogaras embernek a hóbortja csupán, amelyre a mi népünknek semmi szüksége nincs. Bizonyítékom a hallatlan indolenciára, hogy erősebb kifejezést ne használjak, a »Prot. írod. Társulat« gyarló pártolása is. Pedig az két irányban is vállalkozott egyliázfentartó fáradozásra s mig erősítgeti a prot. öntudatot intelligensebb olvasóiban, másrészről megindítandó népies iratai által az evangelizáeió ügyének teend nem megvetendő szolgálatot. Van Magyarországon több, mint kétezer ref. lelkész Ebből a tekintélyes számból alapító tagja az Irodalmi Társulatnak 25 rendes lelkész és 6 káplán, rendes tagja — 157 lelkész és 37 káplán. A 157 rendes lelkész közt, számításom szerint, akad 40—50 az első osztályú jövedelmet húzók, anyagi gond nélkül élők közül, a többi a szegényebb díjazásuakból telik ki, akik a testtől vonják meg, amit a léleknek nyújtanak. De hát kérdem az Idvezítővel: »a kilence pedig hol vagyon? Avagy nem tízen vannak-e, akik az oltárról kapják mindennapi kenyeröket, némelyik a húsnak kövérít is, és mégis jóformán csak egy érez közülök az ügy iránt, melyet szolgál, s mely után él, kötelességet. (Mert a pártoló tagokat én nem sokra becsülöm, kivált ha I-ső osztályosok.) Majdnem harmadfél ezer emberből csak 182 igaz, és 43 káplán (akikben nem kevés reménységem vagyon), a kik aránytalanul többek 43-an, mint amazok 182-en s egyúttal megcáfolhatatlanul igazolják, hogy (kivéve az igazán ki veendőket, akiknek a legszükségesebbekre sem telik) nem annyira a képesség hiányzik bennünk a jónak követésére, mint inkább az akarat; nem a mód, hanem a lélek. És hányszor ecsetelték már lángoló színekkel azt a kétségbeejtő jövendőt, mely egy szegényen elhalt lelkipásztor itt hagyott özvegyére és árváira vár. Nem hiszem azért, hogy igazi utánalátással legalább a belmisszió ez egyik ágának, az árvák, az elhagyatottak, az ügyefogyottak pártul fogásának, elzülléstől való megmentésének meg ne lehetne nyerni a legszegényebb papot is; hiszen, ugy lehet, az ő árvája is gyümölcsét szedi majd az igy elültetett csemetének. Azért először is erről az oldalról próbáljuk meg hatni lelkésztársaink jobb érzelmeire. Értessük meg egymással, hogy a könyörületesség az, mely a mi orcánkat és palástunkat mindennél jobban ékesíti. S a mi egyéb tekintetben való megújhodásunkat illeti, rá kell szoktatni a lelkipásztorokat ismét a tanulásra, fel kell ébreszteni bennök a szunnyadó hitet, tettre serkenteni a kötelességérzetet, hogy tegyenek is valamit híveikért, ne csak mindig prédikáljanak. Ne csak ajakunkkal közelítsünk az Úrhoz, hanem szivünkkel is. Jó iskola, jó eszköz lesz erre mindenik egyházmegyében a papi értekezlet, a hol egymást buzdítjuk, építjük, irányozzuk, teendőinket közösen megbeszélj ük. Azért, ahol még ilyen nem született, azt múlhatatlanul meg kellene alakítani. Az lesz ami peripatetikus akadémiánk, ahol fesztelenül közölhetjük egymással gondolatainkat és lelki haszonnal fogjuk elfogyasztani még a közebédünket is. Az értekezleteken leginkább a saját lelkipásztori gyakorlatunkból, lelkigondozói eljárásunkból, csalódásainkból, sikereinkből s más tapasztalatainkból