Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1892 (35. évfolyam, 1-56. szám)

1892-06-23 / 29. szám

A dunamelléki tanári gyámegyesület választmányának nevében annak elnöke, a testvéri felhívásra hasonló hangon, de egészében kevéssé biztatólag válaszolt. Kimondja nevezetesen, hogy az ö választmányuk annál bensőbb örömmel karolja fel az országos ref. tanáregyesület létesítésére irányuló törekvéseket, mert már a saját egyesületük alapítása végett közzé tett hírlapi felhívásukban is hangsúlyozva volt, hogy »az ő lelki szemeik egy országos ref. tanáregyesületen függenek,* sőt már a kerületi egyesület megalkotása által is az országos egyesület útját óhajtották előkészíteni. Azonban, bár erősen hiszi a választmány, hogy egyesületük lelkesen karolja fel az országos egyesület eszméjét, mert felhatalmazása nincs, hogy utasítása határain túllépjen, csak a maga részéről nyilvánítja, hogy egyesületük közgyűlése előtt a tiszántúli választmánynyal egyetértőleg fog az előlépések megtételére közreműködni. Kifejti továbbá a választmány, hogy mivel az országos egyesülés szükséges volta már annyira megért, hogy azt nemcsak felkarolni, hanem ha felekezetünk iskoláinak tanári testületei többségükben mellette nyilatkoznak, nem tekintve a netaláni vonakodókra, azonnal létesíteni is kell; hisz itt a középiskolai országos törvényjavaslat, itt lesz a konventi munkálat stb. A további teendők megállapítására egy egy bizottság kiküldését véleményezi. Azonban a dunamelléki egyesület választmánya nyilatkozatának sarka mégis azon fordul meg, hogy mivel tudomása sincs oly beható előkészületekről, és ebben valóban teljes igaza volt, a melyek alapján az országos egyesület már az 1883-ik évi julius havában megalakulhatna, de egyesületük ez időig testületileg az ügybe bele sem szólhatna: ezért Debreczenbe az országos egyesület még akkor össze épen nem hívható. Az már egészen alárendelt oldala a kérdésnek, hogy a folyóirat nélkül az országos egyesület a dunamelléki szerint sem gondolható, hogy a dolgozatok díjazása is természetes: ellenben az már lényegesebb, hogy a Dunamelléken épen nem ápolnak vérmes reményeket az iránt, hogy a folyóirat szükségeinek fedezésére a közönség részéről különösebb áldozatkészségre számíthatnánk. E kevéssé biztató előzmény után a tiszántúli központi választmány ugy találja ugyan, hogy az országos egyesülés érdekében az előértekezletet az 1883/4-ik tanévet követő nagy szünidő alatt összehívni még korai volna; de a gondolatot fel nem adja, sőt udvarias előzékenységgel azt az ajánlatot teszi a dunamelléki egyesület választmányának, hogy az ő területén és elnökségének vezetése alatt egy 3—3 tagu bizottság készítse meg a szervezeti előmunkálatot és azt az 1884/5-ik tanévet követő nagy szünidő alatt összehívandó szervező bizottság elé terjesztvén, az a sikerült munkálat alapján hívja majd össze a megalakulandó országos ref. tanári egyesületet. Hát jól lehetett mind ez kigondolva ; és a debreczeni központi választmány valóban abban a boldog reményben ringathatta magát, hogy annyi beszéd és irás, annyi jó szándék és tervezés árán duzzadt vitorlával evezhet be elvégre az országos ref. tanári egyesület oly régóta csalogató kikötőjébe; azonban 1883. július 6-án jön a Dunamellék értesítése, hogy egyesületük ügye folyton függőben; és mert alakuló gyűlésüket is a jövő tanévi nyári szünidőnél előbb meg nem tarthatják: így mint egyesület épen nem folyhatnak be az általuk különben hévvel óhajtott kérdésnek ezúttal leendő megoldásába. Igy tehát az országos ref. tanáregyesület hajója per varios casus, post tot discrimina rerum — zátonyra jutott, és a debreczeni közgyűlés már a lemondás elégiái hangján bízza meg központi választmányát, hogy a kezdet óta oly jobb sorsra méltó módon felkarolt gondolatot még se adja fel, hanem megfigyelve az eseményeket, azonnal ragadja meg az első kedvező alkalmat az eszme megtestesítésére. Valóban pihenőre is tér a kérdés. A Békésen 1885. jul. 7. és 8-án tartott közgyűlés már azzal a nyilatkozattal veszi le a napi rendről, hogy: »a központi választmánynak arra a meggyőződésre kelle jutnia, hogy ez idő szerint a körülmények nem kedvezők az erre célzó mozgalomnak ismételt megkezdésére.* És tudtommal azóta szendergett e kérdés egész napjainkig. A dunamelléki egyesület átalakulása végre sem jön létre; a tiszántúlinak működése is lanyhul. Hisz nem is minden tanévben tart közgyűlést és csak ezekkel kapcsolatban ad évkönyvet. Az már napjaink története, hogy talán a budapesti egyetemes ev. reform, zsinat keltette mozgalom rezgette meg a szendergő porokat. Ez évben egyházi lapjaink itt és ott, és a mi talán biztató, oly helyen is, a hol eddig az közönynyel találkozott, megpendítik az országos ev. reform, tanáregyesület kérdését. Köztudomásu az is, hogy egyetemes zsinatunk ülései alkalmával a budapesti ref. főiskola és főgimnázium tanárai és a zsinati tanárképviselők egy összejövetelén merül fel ismét a gondolat; míg nem épen a közel napokban újra a tiszántúli egyesület központi választmánya veszi kezébe az ügyet. Szerencsésebb lesz-e ezuttal a kéz, sikeresebb-e a kezdeményezés? a jövő titka. Reméljük a legjobbat. Ez előzmények után önkényt vethető fel a kérdés: volt-e szükség e hosszadalmas történeti lehozásra ? Szerintem igen is volt. Egyrészt azért, mert talán et haec memorisse juvabit; másrészt azért, mert, habár nem várja is, némi igazságot kellett szolgáltatnom a tiszántúli egyesületnek, különösen központi választmányának, hogy a sikertelenségért vád nem sújthatja, hisz a dolog valóban nem rajta mult; és végül, mert a mult talán a jövőre is nyújt némi tanulságot. Erős meggyőződésem, hogy csak ugy lehet és igazán csak ugy legyen egyetemes országos ev. reform, tanáregyesület, ha abban lankadatlan tevékenységünkkel, hozzánk méltó szellemi munkálkodásunkkal, és a mi szintén elmaradhatatlan, bár mérsékelt áldozatkészségünkkel életet lehelhetünk; ha igy annak élete pezsgő élet és nem dicstelen tengődés leend. Egy bizonyos előttem : nem tenni semmit, lehet szégyenletes mulasztás, de a nagy zajjal megkezdett munkából dicstelenül kidőlni: gyalázat! Azért komolyan vessen számot magával a magyar reform, tanárvilág, mielőtt a nagy szót könnyedén kimondaná. Előttem egy percig sem volt soha kétséges: vájjon van-e szükség országos ev. reform, tanári egyesületre? Jól tudom, hogy azok szemében, akik az oktatás és nevelés összességét az állam természetes feladatának és hivatásszerű jogának nézik, a felekezeti tanintézeteket és azoknak valamennyi intézményét gyanűs szemmel tekintik, nevelésüket, mert azzal természetes felekezeti irány és színezet jár, a modern korba nem illő anachronizmusnak, sőt részben legalább egyenesen veszélyesnek tartják. Ily szempontok vagy ezeknek legfölebb részleges kizárása mellett szintén a tudomány föltétlen szabadságával szemben álló egyoldalúságra, felekezeti zárkozottságra vezetőnek vélik ugy a felekezeti, például ev. reform, egyetemes és tanárképzést, mint természetesen az országos középiskolai tanáregyesülettel szemben az egyetemes reform, tanári egyesületet. De szerintem nem elvont elméleten, nem bölcsészeti merev okoskodáson, hanem azon fordűl meg a dolog: van-e ma, már csak országos helyzetünk, különösen hazánk jelenlegi pénzügyi állása mellett, szükségünk felekezeti, főleg egyházunk szempontjából ev. református tanin-