Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1892 (35. évfolyam, 1-56. szám)

1892-05-19 / 24. szám

észre, mindjárt az első szavaknál, hogy az nem a Bírálathoz tartozó bevezetés, hanem a fordítók előszava! Hogy ez aztán mi okon nyerte a hangzatos »Bevezetés« címet, máig sem tudom magamnak megmagyarázni. Mert ebben a »Bevezetésben« egyébről nincs szó, mint a fordítók által végzett munka szükségéről, fontosságáról, nehézségeiről stb., amik más cím alatt igen helyén valók lehetnek, de Kant főmű véhez Bevezetésnek egyáltalán nem minősíthetők. No de nem a cím a lényeges, gondoltam, hanem a tartalom; talán abból felvilágosítást nyerhetek egy és más dologról, amiket már előbb is, de különösen a szöveg említett helyeinek olvasása után nagyon szerettem volna tudni. Először is reméltem, hogy értesítést találok arra nézve, mi módon osztották meg Alexander és Bánóczi a fordítás munkáját, úgy-e, hogy a műből mindegyik fordított, amit azután a másik talán átnézett, felülvizsgált; vagy hogy a fordítást egészen az egyik, az átnézést s illetve az eredetivel való összehasonlítást pedig a másik végezte ? Ez iránt, amint a következőkből kitűnik, mindenesetre jó lett volna a fordítóknak a közönséget tájékoztatni. Am csodálkozásomra erre nézve a »Bevezetésből* semmi tájékozást nem meríthettem. A másik már fontosabb dolog, amit szintén óhajtottam tudni, az volt, hogy vájjon a kérdéses műnek magyarra ültetésében micsoda elv vezérelte a fordítókat? Erre nézve A. és B. a következőleg nyilatkoznak. »E fordítás nem szabad átdolgozása (?!) Kant művének, hanem hű szószerinti fordítása a szövegnek, mely a legtöbb helyen még Kant mondatszerkezeteinek (?!) feltüntetésére is iparkodik« s alább: »ahol tehettük, ahol az értelmet nézetünk szerint még távolról sem érinthette, némileg könnyítettünk ezeken a szerkezeteken, részeikre bontottuk, a magyar nyelv természetéhez idomítottuk, amint magától értetődőleg magyarra, magyarosan *) iparkodtunk fordítani.* íme tehát megértheti mindenki a »Bevezetésből*, hogy a szóban forgó műnek magyar — nem szabad átdolgozásával, hanem — fordításával van dolga, no meg azt is, hogy mi módon lehetne, bár önmaguknak ellenmondó kijelentések árán, egy ilyen fordításra nézve minden kifogásnak elejét venni, ha ugyan akadna biráló, aki efféle mentegetődzésekkel elámítható lenne. Hogyan, hát komolyan hiszik azt fordítók, hogy lehetne német nyelvű és épen Kant által irt német nyelvű munkát olyan magyaros fordítással adni, mely az eredeti szövegnek még mondatszerkezeteit is híven feltüntetné? És vájjon nem tudnák-e, hogy a gondolatoknak különböző természetű nyelveken való kifejezése alkalmával épen azáltal ferdítjük el és hamisítjuk meg az értelmet, ha ugyanazon szó és szerkezet szerinti szöveghez ragaszkodunk? És nem lettek volna-e még a fordítás munkájának megkezdése előtt tisztában azzal, hogy a világos, magyaros szerkezetre ép ott lenne a legnagyobb szükség, ahol az eredeti is nehézkesnek és homályosnak tetszik? Valóban, ha már előbb kétségek nem támadnak bennem a fordítás használhatóságát illetőleg, ezen furcsa védekezés okvetlenül gyanakodóvá tett volna. Mert hisz a fordításnak és épen egy ily mű fordításának, anélkül, hogy szabad átdolgozás volna, nem a szavalt, hanem a gondolatok más nyelven való kifejezése a feladata. Ha e feladatot nem jól, vagy egyáltalán nem teljesíti, elismerésre számot semmiképen nem tarthat. S amidőn fordítók, hogy Kanthoz teljesen hívek maradjanak, nehézkes szerkezet szerint való fordításról *) Ez iparkodás nyomait még a »Bevezetés« is világosan feltünteti, ahol egy Kant: >Prolegomenáiból« vett idézetben az eredetihez híven Dávid Hume és Mózes Mendelsohn-t találunk. Avagy talán attól félt a »Bevezetés« irója, hogy az eredeti szöveg értelmét a vezetéknév elől helyezésével meghamisítja ? V. beszélnek, saját maguk mondjak munkájukra a leglesujtóbb bírálatot, amelynek jogosságát, mint látni fogjuk, az egész fordítás igazolja. A harmadik dologról, amit szintén érdeklődéssel kerestem a »Bevezetésben*, ezek után már igazán restellek szólni. A bölcsészeti műnyelv használatára és az esetleges uj magyar műszókra vonatkozólag vártam valami útmutatást a »Bevezetésben* s találtam is erre vonatkozólag pár sort, amit sajátszerűségére tekintettel, legyen szabad szószerint idéznem: >A terminológiára nézve* — olvassuk a IX. lapon — »azt az eljárást követtük, hogy az idegen mesterszót, ha megfelelő magyar nem kínálkozott (!), megtartottuk: ha az idegen szó helyébe pedig uj alkotású vagy használatú magyar szót tehettünk, akkor azt az idegennel felváltva használtuk, hogy így mintegy bevezessük, megszokottá tegyük, idegenszerűségéből (! ?) lassanlassan kivetkőztessük.« Megvallom, hogy a fordítók e nyilatkozata, furcsasága által még az előzmények után is meglepett, egyebek mellett főként azon csodálkozván, hogy amidőn oly nagy nevelői tapintattal akarják a mű olvasóit az uj magyar (és talán épen ezért) idegenszerű műszavak használatába bevezetni, elfelejtik ezek jegyzékét a megfelelő idegen szavakéval együtt közölni, ugy hogy az uj szavak jelentésének kifürkészését a lassú szoktatásra olyanynyira rászorult olvasó közönségre hagyják ! Ha ehhez hozzá veszszük, hogy maga a hét lapnyi »Bevezetés«, melyet pedig nem Kant írt (vagy talán erről szerzők az írás hevében megfeledkeztek ?) s amely nem is tartalmaz mélységes fejtegetéseket, csak ugy hemzseg az idegen kifejezésektől; sőt hogy a »Bevezetés« irója nem restelli — bizonyosan a tanulni vágyó tisztán magyar olvasó közönség kedvéért — a standard szót többször is használni, a mely pedig nem mondhatnám, hogy közkeletű s magyarra lefordíthatlan szó volna: fogalmunk lehet arról a nyereségről, melynek e fordítás által műnyelvünk részese lett. Lehet képzelni, hogy ily »Bevezetés« után még kisebb reménynyel fogtam a rendszeres átnézéshez, amely alatt a fordítás megjelenésekor érzett örömöm és táplált reményem fokozatosan a legnagyobb méltatlankodássá változott át. Mert az olvasás alkalmával teljesen meggyőződtem, hogy e fordítás, a helyett hogy nyeresége lenne a magyar irodalomnak, határozott merénylet a magyar nyelv, a tudomány és különösen a tanulmányozni akaró ifjúság ellen, melyet e könyv olvasása vagy egyszersmindenkorra visszariaszt minden bölcsészeti kutatástól, vagy pedig megmételyezi és örökre zavarossá teszi annak gondolkozását. E kemény vád igazolása végett hivatkozom magára a kérdéses fordításra, melynek alig van lapja, amelyen vagy a magyarság, vagy az értelem, vagy a hűség tekintetében több ,kisebb-nagyobb botlás ne volna található. Igy ha sok más mellett a 24. 1. második bekezdésének 3-ik, a 25. L első bekezdésének szintén 3-ik mondatát; a 32. 1. második bekezdését, a 41. és 45. lapokat, a 49. 1. első bekezdésének 3-ik és ugyané lap utolsó előtti mondatát, az 55. 1. 3-ik mondatát, a 144. 1. első mondatát, a 161. lapot, a 233. lapot, különösen »A transcendentalis eszmék rendszerétől* kezdve, a 248. 1. első bekezdését, a 336. 1. utolsó s a következő 337. 1. első és következő mondatait, a 369. 1. első, a 480. 1. második bekezdését, az 504. 1. utolsó előtti mondatát, az 505. 1. első bekezdését s az 508. lap utolsó bekezdését, különösen annak utolsó mondatát stb. stb. megtekintjük, alkalmunk leend megismerkedni azzal a hűséggel és pontossággal,amely a fordítók egész munkáját jellemzi. Ezeket olvasva, igazán nem tudja az ember, hogy a fordításnak pongyolaságán, magyartalanságán vagy helytelenségén boszankodjék-e inkább ? Ha pedig azokat a helyeket nézzük, a melyek