Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1892 (35. évfolyam, 1-56. szám)

1892-05-12 / 23. szám

tehát egyházunknak, hogy serdülő nemzedéke, szabad autonomiánk értelmében majdan egyházunk vezérei, oszlopemberei — az általános emberi, sőt nemzeti műveltség mellett hamisítatlan forrásból ismerjék meg, hogy a reformáció általában is az emberiség egész lelki világára, szellemi függetlenségére, de különösen nemzetünk egész szellemi életére, tanügyünk, nyelvünk és irodalmunk fölébresztésére és felvirágoztatására — még a katholikusokra is kényszerítőleg hatva, végtelenül áldásos kihatású volt; tehát ezeknek ösmerete öntsön ifjaink szivébe nemes önérzetet, hogy ők ennek a lélekben és alkotmányban független egyháznak kebelén születtek, ennek lesznek tagjai. Parancsoló érdekünk, hogy ifjuságunk ösmerje meg igaz hűségében egyházunk küzdelmes, de dicső múltját; ösmerjék meg, hogy ők is hasonlókra buzduljanak, a dicső apák kimeríthetetlen áldozatkészségét tettben és áldozatban, hogy intézményeinket megalkothassák és felvirágoztassák; ösmerjék meg valódi szinökben azt a hősi bátorságot, a melylyel apáink, egyháziak és világiak karöltve, egyházunk igazaiért, a bitor hatalommal és vak eszközeivel egész a börtönig, sőt a vérpadig szembeszállottak; méltó önérzettel ösmerjék meg, hogy ők ez ősöknek utódai, a kikre nem kevésbbé magasztos hivatás vár, hogy ők annak a felekezetnek tagjai, a mely több mint kétszázad nyomása és üldözése között harcolva és alkotva oly dicsőén megállotta helyét. Talán az sem lenne teljes igaztalanság, ha reform, tanintézeteink számára a tiszta magyar nemzetiség és föltétlen hazafias érzés nevében is követelnénk előkelő részt. Bizonyos az, hogy nekünk magyar reformátusoknak nincs ez édes haza határain kívül támaszunk, a kire szemünket vethetnők, vagy vetni akarnánk; multunkkal együtt jövőnk is e föld rögeihez van csatolva. Mi hazát . megtagadók, kosmopoliták nem lehetünk soha. Mindezeket már legközvetlenebbül és leghamisítatlanabbul csak az önerőnk alapította és fentartotta, csak a saját hitsorsosaink vezette iskoláinkban sajátíthatjuk el; azon falak között, a melyeknek minden egyes kövéhez egy-egy nagy ősnek szent neve, vagy az ujabb kornak magasztos emléke van csatolva. ím ezekben látom én egy ref. felekezetű egyetem jogosultságát és szükségét. Ha a föntebbi megokolásban van valami bizonyító erő: akkor már részben a ref. tanárképzőintézet megokolását is teljesítettem. Midőn mi felekezetünk részére tanárképzőt óhajtunk: sem nem különczködési kedvtelés, sem a nagyzás viszketege nem zaklat, hanem a mélyen érzett szükség hajt bennünket. Az állami tan árképzőintézetek bizonyára nevelnek egészen alaposan képzett tanárokat, de az ő szemök — tisztök és hivatásuk szerint — az egyetemesre néz, a mi kedvünkért céljaitól elvezető útra nem térhet. Reform, prot. középiskola csak prot. és különösebben csak ref. felekezetű és szellemű tanárral gondolható igazán olyannak, aki nemcsak születésére, hanem érzületére, gondolkodására, egész lelkületére velünk ugyanazon levegőt szív, aki velünk együtt érez, és ami nem utolsó fontosságú, aki a mi sajátos helyzetünkben otthonosan érzi magát. Tudvalevő, hogy immár az állam is, kivált némely szakokban, kezdi érezni a tanárok hiányát; még inkább érezzük mi reformátusok, különösen kisebb és csekély javadalmazásu középiskoláinkban. Sok helyen vagy épen nem, vagy alig tudunk és legfölebb kisegítő, ideiglenes tanerőket kapni. Mennyi hátrányával középiskolai tanügyünknek? fölösleges fejtegetnünk. Sürgető szükség tehát egy ujabb tanárképző létesítése. Egy szóval sem áltatjuk magunkat, hogy saját nevelésű, kiválóbb tanárainkat az állam ezután is nem vonzza magához. De kérdjük: kevésbé tenné-e különben? Merev eszményiséget, az élet ezer szükségeinek nehéz voltai mellett, nem követelhetünk tanárainktól sem; de saját neveltjeiről talán mégis inkább reménylhetj ük, hogy nem egy fog érezni bizonyos erősebb kapcsolatot azon felekezethez és iskoláihoz, a melynek emlőiből szívta a tudomány és műveltség életadó tejét; nem egynél lesz valamely erősebb kötelék azon egyházhoz, amelynek nemcsak vérszerinti szülöttje, hanem szellemi ápoltja is. Épen nem csodálom, ha az állam által nevelt tanáraink, akik nem ismerik behatóan multunkat, nem érzik autonomiánk drága értékét, főleg, mert az állami nevelés gazdag fényében és bőségében nővén föl, oly nehezen, vagy épen nem is tudnak a mi legtöbbször még mindig nagyon mérsékelt viszonyainkba helyezkedni s megragadják az első alkalmat, hogy állásaikat mielőbb előnyösebbel cserélhessék föl. Azon aggodalom, hogyha elvégre nagy erőfeszítéssel előteremtettük is a bölcsészeti fakultás kellő alapját, nem találunk majd a versenyre kelendő uj főiskola kivánatainak megfelelő tanerőket, az én kedvemet épen nem szegi. Sőt szeretem hinni, hogy nyerünk tudományban erős, felekezeti és hazafias érzületben szilárd, lelkes tanerőket, a kik növendékeiket méltó hivatással készítik elő feladataikra. Tekintsünk a közelmúltba és a jelenbe. Avagy az állam, hogy egyebet ne is említsek, midőn a kolozsvári tudomány-egyetemet létesítette, tanárainak egy és bizonyára java részét nemde tanáraink sorából nyerte? pedig ki akarná állítani, hogy a jók sorozatát kimerítette? Avagy közelebb is közoktatási kormányunk az érettségi vizsgálatokhoz kormányképviselőkül nemde megnyugvással szemel ki embereinkből,