Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1892 (35. évfolyam, 1-56. szám)

1892-04-28 / 21. szám

Mit cselekedtetek, mit teremtettetek, azon 30 esztendő alatt, mely Méltóságod itteni szolgálatát mostani szolgálatától elválasztja ? Ez és az erre adandó felelet képezi aggodalmunkat, de örömünkre fénynyel, aggodalmunkra, bátorítással felel annak a szónak ereje: Isten hozta, Isten vezérelte, mert Isten küldötte! Isten, a bölcseség, mely midőn mérlegel, számba veszi az emberi erőtlenségeket is, az az igazság, kinek Ítéletét kész engedelmességgel fogadjuk, az a szeretet, mely midőn eljő megtekinteni azokat a fügefákat, melyek az egyházmegye kertjében állnak, megtalálja egyetlen gyümölcsét is a levelek közt rejtőzködve. Ez a mi bátorításunk aggodalmunkban. Főtiszteletü Püspök Úr! Atyánk, biránk! Lépj be kertünkbe, tekintsd meg fügefáinkat, kapunk és sziveink nyitva vannak. Isten hozott!« Ez üdvözlő beszédre püspök ur következőleg válaszolt : »Nagytiszteletü esperes ur! Kedves és szeretett barátom! Kedves barátaim mindnyájan! Mikor én a solti egyházmegyének földjére e pillanatban beléptem: úgy érzem, hogy pogány példát vegyek, mint Anteus, mikor Föld anyjának kebelére borult. Igazán második anyám, egyházi pályámnak majdnem kezdetén ápolóm, gondos nevelő édes anyám ez a solti egyházmegye, melynek most körében állok. Úgy érzem magamat, mint az övéihez haza% térő apa, aki mindenütt csak szerető szivekre, reá váró gyermekeire talál, úgy érzem magamat, mint testvér, úgy érzem magamat mint József, a mikor testvéreit ölelhette Egyiptom földjén. Engem is felmagasztalt az Úr, felmagasztalt testvéreim között, de én azt a különbséget époly kevéssé érzem, mint érezte József testvéreivel szemben. Úgy jövök, mint hazamegy az, aki haza vágyott; úgy állok itt, mint ahogy jön az ember azok közé, kiket rég nélkülözött s viszont látni örül. Örülök annak, hogy jövetelemnek örültök, büszke vagyok arra, hogy magatok közé tartozónak éreztek s vallotok is. Talán okotok is van erre az örömre, mert a kötelék, mely engem 30 és annyi évekkel ezelőtt a solti egyházmegyéhez kötött, még külsőképen sem szakíttatott meg, mert némikép most is a solti egyházmegye lelkésze vagyok, de megszilárdult az által, hogy más hét egyházmegyével együtt, a solti egyházmegye is, mely nekem mindig kiválóan kedves volt, a legkedvesebbek egyike maradt. Örüljetek velem együtt a viszontlátásnak, de aggodalmatok ne legyen, mert aggodalmatoknak jogos tárgya nincs. Tudom, hogy híven sáfárkodtatok valamennyien, jó és balsorsban gyülekezeteitekkel éreztetek, munkálkodtatok; gyümölcsöket, sikereket tudtok felmutatni, de ha még az nem volna is, akkor sem volna okotok az aggodalomra, mert aki most titeket vizsgál, a szeretet szemeivel vizsgál. Az ha nem huny is szemet akarattal, de mindazt, melyet akaratotokban lát, az öröm, a megelégedés érzetével üdvözli, mert érzi, hogy ő benne is, mikor itt volt s most azon helyen is, melyen áll, bár a jó szándék és tiszta igyekezet, de nem a tökéletesség volt az ő bélyege. Hiszen maga a tökéletesség ugyanazon szemmel nézi a mi munkálkodásunkat. Ha látja az őszinte törekvést az ő törvényeinek teljesítésére, az ő szolgálatainak végzésére, a mi bennünk levő gyarlóságainkra a megbocsátás, a szeretet fátyolát veti. Higyjétek el, hogy én bár gyarló teremtése vagyok annak a tökéletesnek, igyekezem emberileg azzal a szeretettel nézni az enyéimre, mint ő nézi és látja a magáét. Ne zavarja örömeiteket semmi aggodalom s engedjetek engem is aggodalom nélkül örülni a veletek való együttlétnek. Mert ha bírálnám magamat és nem számítanék bírálatomban a ti elnézéstekre, mint érzem, hogy ti az enyémre számítotok, akkor félek, hogy haszontalan szolgának találtatnám. De nem félek, mert ti is engem ugyanazon szeretettel néztek és bíráltok melylyel én. És most engedjétek meg, hogy egészen kebletekre, karjaitokba adjam magamat, s mindenről megfeledkezve, csak a ti munkáitokkal foglalkozzam azon rövid idő alatt, melyet nekem a gondviselés és hivatalom enged, parancsol. Mint testvér, mint barát ajánlom magamat, mint szolgatárs állok közétek és várom tőletek ugyanazt, mit nektek én adok.« A lelkesült éljenzéssel fogadott beszéd után megindult a hosszú kocsisor s a határhoz érve, ott a Kis-Kun felső-járás főszolgabirája, Szondy Dénes szívélyes üdvözlő beszéddel fogadta püspök urat, ki az üdvözletre nyájasan válaszolt. A beszédek elhangzása után harangok zúgása, mozsárágyúk dörgése, a főutcán hét különböző ponton felállított cigánybanda által lelkesültséggel játszott »Rákóczy induló« hangjai mellett vonult a menet a főszolgabíró vezetése alatt a parochia kapujához, hol mintegy 2000 főre tehető sokaság jelenlétében az egyház főgondnoka, Kovács Zsigmond a következőleg üdvözölte: »Főtisztelendő és méltóságos püspök úr! Egy negyed századnál több idő mult el, mióta főtisztelendő úr e házból kiköltözött. Régi társadalmi körének nagyobb százaléka már»örök álomra * szenderült, hanem azért, ha főtisztelendő úr körültekint, meggyőződést szerezhet magának, hogy régi társadalmi körének fenmaradt csekély százaléka az ujabb nemzedékkel együtt épen oly meleg érzelemmel és ragaszkodással csatlakozik főtisztelendő úrhoz. És a midőn én ezt főtisztelendő úr figyelmébe ajánlani bátor vagyok, kérem engedje meg, hogy ezen egyházközségnek és az egész városnak nevében kijelenthessem: Isten hozta főtisztelendő urat körünkbe és engedje meg, hogy az emberi élet véghatárát állandó egészségben és megelégedéssel érhesse meg.« Ez üdvözlő beszédre a következő szívet-lelket megindító, a hallgatóságot könyekre fakasztó beszéddel válaszolt püspök úr: »Tekintetes főgondnokúr! Nagytiszteletü lelkipásztor úr! Tisztelt presbyterium és mindnyájan kedves atyámfiai! 29 esztendővel ezelőtt ugyanezen a helyen állottam, ugyanily nagy gyülekezettől, sokaságtól környezve jöttem ki a templomból, mely nekem, mint a fecskének, fészkem volt hat esztendőn keresztül. Könyhullatásokkal vettem búcsút kedves gyülekezetemtől és dicsekedés nélkül mondom, mint az én szemem, úgy senkié ebben a gyülekezetben nem maradt szárazon. Úgy vettek körül férfiak, asszonyok, aggok, gyermekek, hogy koporsómat, ha itt hozta volna az Isten végemet, nem kisérhették volna nagyobb elérzékenyedéssel és hűbb szeretette], mint kilépő lábamat akkor. És most, midőn itt állok ismét 29 év után, ahhoz az akkori érzéshez nagyon hasonló támad szivemben, mert Isten hivó szavára mentem el innen, de szeretetemet ez iránt a gyülekezet iránt, mely engem ismeretlent, soha nem látottat 6 évvel azelőtt, előttem máig is megfoghatatlan bizalommal az ország legmesszebb levő határából a maga körébe, a maga szolgálatára és vezérletére meghitt, szeretetemet ez iránt csonkítatlanul vittem el magammal és most 29 év lefolyása után, mikor az isteni gondviselés megint ide parancsolt, csonkítatlanul hozom vissza és érzem kebelemben egész teljességében, egész melegével, egész valóságával, csakhogy akkor a búcsú, most a szives üdvözlet szavai fogadnak. De az emberi természet olyan, hogy a legellenkezőbb érzelmeket is hasonlóvá teszi egymáshoz nemcsak külső nyilvánulásukban, de belső mivoltukban is. A ki örül, az is sír, mint az, aki bánkódik. Valamint a fény a szemnek, úgy az öröm is fáj a szívnek, mint megmondja már az ó-kor szent irója: »Nevetés közben is megfájul az ember szive«. Igazán, ép úgy érzem magamat, mint akkor, még az sem tesz különbséget, hogy közel 30 év-