Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1892 (35. évfolyam, 1-56. szám)

1892-04-28 / 21. szám

vei öregebb vagyok, mert bár testemet, testi erőmet, sőt szellemi tehetségeimet is, az értelmi erőt, a munkakészséget és képességet az idő nagyon megrongálta, de szivemen, szivem érzékenységén, ha változtatott, csak annyit, hogy érzékenyebbé tette. Nem találok azért szavakat, mint nem találtam akkor, hogy érzéseimnek — nem mondom méltó — de csak valamennyire is helyes kifejezést adjak. Csak arra kérlek, vegyetek úgy, a mint vagyok, mert nem vagyok más, mint akkor voltam, mikor közöttetek éltem. És ezzel, midőn magamat nem vendégszeretetekbe, mert cseppet sem érzem magamat köztetek vendégnek, sőt inkább egészen itthon, fogadjatok házatokba úgy, mint egy testvért, úgy mint titeket igazán szerető szivet. Nyissátok meg előttem azt az ajtót, melyen bemenetelemet, hat év múlva kimenetelemet úgy megáldotta az Úr, hadd legyen most is, mint akkori kimenetelem, úgy mostani bemenetelem áldott reám nézve. Adja meg nekem öreg koromra azt a boldogságot, hogy ismét e pár napig megifjulva érezhessem magamat köztetek, üdvözlő arcok láttára. De oh hányat nem látok azok közül, kikkel a szeretet, a hivatalos viszonyban is a melegség és bizalom összekötött. Hányat nem látok azok közül, kiknek házában, családi körében, kiknek köz- és magánéletük minden dolgaiban a szeretet által beavatva valék. Hány költözött abba a csendes házba, hol az én szivem véréből is egy kis porocska rég elenyészett. De élünk az emlékezetben, élünk azoknak emlékezetében, kikhez jók voltunk, kik jók voltak hozzánk, mert mindent megemészt a halál, ami por és porrá leendő, de semmit sem, ami a lélek kincsei közé tartozik. Nem a szeretetet, nem az emlékezetet, nem a hatást, melyet életünkben a szellemi téren gyakorolhattunk. Nem, ők élnek a mi emlékünkben, s hitünk mondja, hogy mi is élünk az ő tudatukban. Titeket is azért elköltözött árnyak, üdvözöllek, nem felejtkezem meg rólatok, ti se felejtkezzetek el rólam!* Ezután a díszes papi lakás egyik osztályát foglalta el, hol csakhamar átöltözködve, az egyházmegyei papság élén a templomba vonult. A templom küszöbének átlépésekor fölhangzott a gyülekezet ajkáról az 53. dicséret 4. verse; ennek eléneklése után a 233. dicséret 1. és 6. verse következett. Az utolsó accordok elhangzása után az Ür asztalához lépett püspök úr s tartott egy nagyszabású beszédet, amint következik: Kegyelem néktek és békesség az Atya Istentől és a mi Urunktól a Jézus Krisztustól, ámen! 35 éve lesz immár, hogy először és 29, hogy utolsószor szólottam hozzátok e szent házban, e szent helyről, ama szószékből, ez úr asztalától, ahol annyiszor hirdettem nektek hat éven át és a ti atyáitoknak, akik közül sokan már elköltöztek a mindenek útára, hü szorgalmatossággal az úr igéit. Annyiszor osztottam az úrvacsorát és a keresztség szent sákramentomát, annyiszor kértem Istentől áldást új házaspárokra, ahol áldást várva, áldást nyerve állottam egyszer magam is, ahonnan olyan sokszor érzékeny fájdalommal kisértem ki a ti halottaitokat, ahonnan aztán egyszer magam is szintén mint halottatok megsiratva, de sírva magam is indultam útra nem a temető felé, ahol előttem is kedves halottak közt az én szivem egy gyermeke, az én életfám lefonnyadt rügyecskéje szintén feküdt: hanem az élet utának egy másik ágazatára, mely engem, bár kanyargó utakon, oda vezetett, ahol most állok, talán valamivel magasabban, de csak azért, hogy az én erőtlenségem jobban kitűnjék, Mint voltam akkor, mikor tőletek a férfikor erőteljes korszakának úgyszólván még küszöbén búcsúztam. És most itt az apai házhoz az élet sanyarú tapasztalásai után visszatérő tékozló fiú. Nem, nem, most mint a kedves gyermekeihez családja körébe visszatérő édes atya, ugy jövök ismét vissza és az első szó, melyet a viszontlátott családhoz intéz, ez: hogy vagytok kedveseim, gondoltok-e reám, vártatok-e? És mintegy, mintha azt felelnétek: megvagyunk édes atyám, mindig gondoltunk reád és mindig vártuk visszajöveteledet. Jól vagytok, azt látom, a régiek vagytok és mégis megujultok, nem henyéltetek a mióta elhagytatok, háztájatok is megszépült azóta, az egyszerű hajlék szobái, melyekben boldog voltam, megsokasodtak, téresebbekké, szebbekké, vidámabbakká váltak. Benne most is boldog pár lakik, szeretet, tisztelet környezi itt és mindenütt, ahol neve ismerős, a családi boldogságnak, a keresztyén erényeknek lakása az a ház ma is, mint előttem s a mi elődeink korában is vala. Az iskola is, a középiskola kivált, megváltozott, előnyére és dicséretére az is; helyisége, berendezése, melyeket kevés év előtt hivatalosan is meglátogattam, sokkal előrehaladottabb ma, mint az én időmben vala. Az elemi iskolák is nagy változáson mentek át. A község átvette az elemi iskolák egész gondozását, gondoskodott arról, hogy a maga bélyegét, a maga pecsétjét a régin rajta hagyja, hogy bár nevének egyik jelzőjet másikkal cserélte fel, lényegében maradjon ami volt. És bár részemről az elemi oktatás felekezeti jellegére általában nagy súlyt helyezek, de ott, hol a református egyet jelent a magyarral, egyet jelent a világosodásra törekvővel, ott nem sajnálom e jelzőnek másikkal való kicserélését, más tekintetben is anyagiakban haladtatok előre. Az egyházi adózás rendszere jobbá, biztosabbá és mégis eredményesebbé változott, de az egyház életét, annak rendes folyamát, annak lépésről-lépésre való előre haladását minden téren látjuk. Ilyen a pákai puszta eladásából befolyt tőkének a gimn. fentartására való feltétlen átengedése és az a szintén örök időkre szóló szép alapítvány, mely várostok és egyházatok egyik tiszteletreméltó fiának az alapításából az egyháznak az idők folyamán való fokozatos emelkedését, iskoláinak, gimnáziumának fejlődését biztosítják, ez maga az egyház anyagi érdekeinek, melyeken alapulnak a szellemiek, oly vívmány, melyről csak örömmel, csak hálával emlékszem meg s ez a férfiú, ki a napokban lelkipásztori hivatalának 50-ik évfordulóját tölti be, a Dráva partján hívei kisded gyülekezetében él, szeretete, tisztelete tárgya körének, kegyelet tárgya szülővárosának, mely iránt való kegyeletét oly dicső tettben mutatta meg. Érjen, érjen Matuzsálemi éveket és gyönyörködjék még munkáinak gyümölcsözésében! És hogy vagytok atyámfiai, a szorosan vett vallásos erkölcsi téren ? A belső életet csak a mindeneket látónak a szeme láthatja meg. Egy nagy iró azt mondotta: Isten az egyedül, kinek nincs szüksége arra, hogy cselekedetektől Ítéljen. Mi emberek az embert tetteiből, érzelmeinek külső nyilatkozataiból, vagy ev.-i szóval élve, gyümölcseiből ítélhetjük meg. Ha az erkölcsi és vallásos életet vizsgálni akarom, látom annak először is külső nyilatkozásait. A templom szeretet, a templom iránt való ragaszkodás: az Isten igéjének szeretét engedi következtetni. Örömmel látom, hogy ami a templomlátogatást, az Isten igéjének hallgatására való buzgóságot, s amire szintén nagy súlyt helyezek — az éneklésben —, mely az isteni tisztelet lényeges része, az én időm óta, ha mint nem is várható, nagy haladás nem is, de visszaesés sem mutatkozik s ez maga is valami ebben a vallás iránt közönyösnek, az egyházi élet jelenségei iránt el hidegültnek, sőt vallástalannak is nem egészen méltatlanul nevezettek között. A templom és annak szilárdsága, fentartása, ékessége iránt se vagytok, tudom, közönyösek s amikor és amiben szükség van, az áldozatra se restek. Ha mi hiba s ékességnélküli mutatkozik, annak is helyrehozásához már