Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1892 (35. évfolyam, 1-56. szám)

1892-04-28 / 21. szám

szónak, fáradságot nem ismerő munkakedvvel, nemes buzgalommal áldozik a szent ügy oltárán Lelkesül és lelkesít, hogy a drága napok ne suhanjanak el észrevétlenül felettünk s az év vége felé, mint a hü sáfár, számot ad az ő sáfárságáról. Majdnem tiz évi semmittevés után már-már azt hittük, hogy e minket igen közelről érdeklő énekügyünk megfeneklik s egész lelkesedésünk nem volt egyéb, mint szalmaláng! E kétségbeejtő hitet azonban eloszlatta a mult évi munkálkodás. És jól esik kimondanunk, sokak gunyoros megjegyzése dacára is, hogy már nemcsak látjuk, de élvezzük is Ízletes gyümölcseit. Igaz, hogy még ma sincs egy útbaigazító vezérfonal adva az irók kezébe. Igaz, hogy szerző és biráló, sajtó és nagy közönség csak tapogatódzik a sötétben, remélve, várva a feltűnő világosságot. Igaz, hogy különböző nézetek merültek fel a munka hevében a mult év folyamán s ma sincs eldöntve, hogy melyik a helyes vélemény és melyik az ingatag nézet ?! De mindezek dacára el kell ismernünk, hogy énekügyünk halad napról-napra s évek multán sok hányás-vetés után az ügy be is lesz fejezve Íróinknak, anyaszentegyházunknak s mindenek fölött Istenünknek dicsőségére. Csak ez a hit ne rendüljön meg soha! Csak ez a boldogító reménység éleszsze sziveinket! De a Tájékoztatásban igen bölcsen az is el van mondva, hogy az egyetemes énekügyi bizottság okulva a szerzett tapasztalaton, bővebb tájékoztatást fog nyújtani az íróknak. Erre nagy szükség is van! Nem tudom, mert nem tudhatom, hogy mily irányú lesz e tájékoztatás. Azon alapon lesz e fölépítve, melyen a régi programm nyugszik? Vagy pedig több szabadság fogja átlengeni a bővebb tájékoztatást?! Annyit azonban óhajtanék, hogy a több szabadság ne legyen megölő gyilkosa az énekügy jobbra fordult szellemének! Ne lennének annyira lekötve a zsoltár átdolgozok a régi és avult hagyományokhoz, hanem inkább nyilatkoznék munkáikban az erő, az elevenség és költőiség és lehellenénk uj énekes könyvünkbe megszentelt hitet, buzgó lángolást, fejlettebb izlést. Mert ha egy futó tekintetet vetünk az eddigi munkálatokra, az eredmény arról győz meg bennünket, hogy azon átdolgozások sikerültek legjobban, melyekben a költő nem akadályoztatott annyira szabad repülésében, melyekben kellő erővel és színezéssel fejezhette ki a régi zsoltári gondolatokat és érzelmeket. Melyekben a toldozás-foltozás mestersége gyakoroltatott, nem nyerte meg a tetszést, sőt inkább ragaszkodott a közönség az eredetihez. Kívánatos azonban, hogy az átdolgozó is legyen valódi költő, kit a vallás-erkölcsi igazságok lelkesítenek, ki a legnemesebb írói ambícióval végzi munkáját, ki fel tudja emelni e föld porából lelkünket az áhítat és buzgóság szárnyain. Hozzá még ne felejtse az iró soha, ha homlokon is csókolta a múzsa, hogy egy olyan gyülekezet fogja zengeni énekeit, mely nagyon is vegyes közönségből áll. Helyénvaló dolog lesz hát, ha az egyetemes énekügyi bizottság összeül. Akkor megadhatja a bővebb tájékoztatást s eszmecserét válthat az eddigi munkálatok felett, kötelességénél és jogánál fogva kiválogatva a jókat, elvetve a csekély vagy semmi értékűeket. És én hiszem, hogy az énekügyi bizottság dicséretre méltóan fogja megoldani feladatát. Sorra veszi majd a füzeteket s önálló, elfogulatlan ítéletet mond a zsoltárokról és dicséretekről. A komoly vele való foglalkozást mindenik füzet megérdemli s bizonyára értékesebb, mintsem túlhajtott szigorúsággal »gyarló küzködésnek« lehetne nevezni az átdolgozásokat. A kritika jogosultságát senki sem vonja kétségbe, de az legyen mindenkor igazságos. Én lélek szerint foglalkozva az eddigi füzetekkel, azokat nem tartottam annyira rossznak, hasznavehetetlennek mint egynémely — különben tekintélyes — lapok bírálói. Az V-ik füzetet meg nem tartom, mert nem érdemli annyira kimagaslónak, hogy egész elragadtatással üdvözölném. Annyit azonban én is örömmel jegyzek föl, hogy dicséreteiben erő és méltóság, hév és közvetlenség, buzgóság és magas költői szárnyalás nyitatkozik. Nyelvezete a legtöbbnek emelkedettsége mellett is világos és egyszerű. De már zsoltárai semmivel sem érnek többet, mint az eddigi füzetekben közlött átdolgozások. Akad itt is jó, hasznavehető, de van itt is csak zsoltárjavítási kísérlet, mint amazokban. Hogy azonban szerzője még írhat több sikerült átdolgozást is: aziránt semmi kétségem, mert ebből is meg lehet győződni vallásos kedélyéről, költői erejéről s jó magyar stílusáról. Csak ne ragaszkodjék annyira a hagyományos felfogásokhoz, ne tartsa magára nézve elveszettnek azt a napot, melyen egy éneket nem irt, ne használja minduntalan kedvenc kifejezéseit s ne bizakodjék el jó hírnevében s költői dicsőségében. Az önbirálatra neki is, mint minden jóravaló, törekvő írónak nagy szüksége van! Örömmel tanulmányozza az életet, a bibliát, s ha az ihlet perce jő: akkor zendítse meg lantját, akkor írjon éneket, mely aztán hangulatba ejtsen, elringasson, magával ragadjon s fölemelje a hívő lelkeket az örökkévaló zsámolyához. Kinek van költői ereje és lelkesültsége, kinek hatalmában van a nyelv: annak nem nehéz játszani az érzelem húrjain. Kinek meg kedélyvilága nemes, lelkesültsége magasztos, tárgya a legfelségesebb, Istenben vetett hite rendületlen: ódai szárnyalásával örök szép énekeket irhát! De beszéljen a füzet magáért s nézzük először is a zsoltárokat! Első a fűzetben a III. zsoltár, melyben azon gondolat lel kifejezést, hogy az igazak még az o ellenségeik között is bátorságosok. Négy versszakban fejezi ki gondolatait, megtartva az eredetinek átkozódó jellegét. Igaz, hogy az Istenben vetett hit erős, rendületlen; de az Istennek olyan jellemzése, hogy arcul verje az elleneit, egy kissé túlságos. A mi Istenünk nem az erős bosszúálló Jehova, ki fegyvert ragad a gonoszok ellen s megbünteti az atyáknak álnokságait a fiákban harmad- és negyedíziglen ; hanem szerető édes Atya, ki csak javunkat akarja, ki kegyelmesen megbocsátja bűneinket. Különben elég gördülékeny; de van már ennél sikerültebb átdolgozásunk is. Jóval gyengébb ennél az V., mely Dávid könyörgését foglalja magában. Ez ének kedves reggeli énekül használtatott eddig is. Szép különösen az 1., 2., 9. versszaka. Ez átdoldozásban csak a forma uj, de költőiség nélkül való. Emellett több értelmetlen kifejezés van benne, például a 6., 8. versszaknak utolsó sorai. Hosszadalmas is; ártván ezáltal az egységnek. A XV. zsoltár — Károli szerint — »Isten félelemről és jó életről tesz tanúságot«. Kérdésre jő a felelet. Rövid tartalmas ének az eredetiben. Átdolgozása körülirt. Az efféle kifejezések: »szív-félelem, nagy igaz« ottani alakjában helytelenek. Nem jobb ezeknél a XVI. zsoltár, megtartva az eredetinek gondolatmenetét és formáját. Csak a három versszak erőteljes, szerencsés átalakítás; a többi szétfolyó, sokhelyen értelmetlen. Egyszerűségre kell törekedni! Homályos a két versszak kezdő sora: Te szolgáiddal teszek jót érted! Hogyan értsük ezt ?! Talán az ő nevében, nem pedig érte, mert az Isten dolgaiba mi nem avatkozhatunk s nem is adatott olyan erő és hatalom, hogy mi a legfőbbet helyettesíthetnénk ? ! Imé hová ragadja az irót költői heve ! Hálaadó ének a XXIII. zsoltár, melyet több átdol-