Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1892 (35. évfolyam, 1-56. szám)
1892-04-21 / 20. szám
miának stb. stb. tett tekintélyes alapítványai — mind végig élénken érdeklődött prot. egyházi és iskolai ügyeink iránt; buzgó olvasója volt e Lapoknak, melyet mindig átadtam neki átolvasás végett, s a fenti cim alatt közlött cikkeimre mintegy válaszképen lefordított számomra a 86 éves öreg úr Thomas Babington Macaulay »Critical and historical essays* című művéből egy részletet, melyet legyen szabad e becses Lap olvasó közönségnek is bemutatnom: »A protestántizmus és a katholicizmus földrajzi határvonalai végleges megállapítása után, mintegy száz évvel kezdettek mutatkozni a római egyház negyedik nagy veszélye jelei. A vihar, mely ellene most keletkezett, különböző természetű volt, mint voltak az előbbiek. Kik őt elébb megtámadták, tanainak csupán egy részét vonták kérdés alá. Most oly iskola keletkezett, mely eldobta az egészet. Az albigensek, a lollárdok, a lutheránusok, a kálvinisták tényleges hitrendszerrel birtak, s ahoz szorosan ragaszkodtak. Az uj felekezetbeliek hite általában tagadó volt. Ezek alaptételeik egyikét a protestánsoktól, másikát a katholikusoktól vették. Az utóbbiaktól kölcsönözték azon elvet, hogy az egyetlen tiszta és eredeti keresztyénséget a katholicizmus képezi. Az elébbiekkel azt tartották, hogy a katholikus rendszer némely részei a józan észszel ellentétben vannak. A következtetés önként érthető volt. Két oly tétel, melyek mindegyike elkülönözötten, a legmagasabbra emelt buzgósággal összeegyeztethető, kapcsolatban egymással, egy vallástalan rendszer alapkövéül szolgált. Bossuet tana, hogy az áttestesülés (transsubstantiatio) az évangeliomban állítva van, és Tillotson tana, miszerint az áttestesülés képtelenség, összevéve, logikai szükségességgel vezetett Voltaire következtetéseihez. Az új tanok a keresztyén világban rohamosan elterjedtek. Páris az összes szárazföld fővárosa lett Országok kormányai, sőt önkényes kormányok is gyönyörködve nézték e philosophia előhaladását Porosz- és Oroszország, Ausztria és több kisebb államok uralkodóiról véleményeztetett, hogy a beavatottakhoz tartoztak. A római egyház külsőleg tekintve még mindig oly pompás, oly tündöklő volt, mint valaha, de alapjai alá ásva lettek. Nem volt oly állam, mely közösségétől elszakadt vagy jövedelmeit elkobozta volna, de a nép tisztelete mindenhol elhagyta őt. Végre jött a forradalom. Elesett a régi francia egyház, minden fényével és gazdagságával. Némelyek papjai közül megélhetésüket azzal vásárolták meg, hogy elszakadván Rómától, egy új felekezet (schisma) szerzői lettek. Mások az új szabadosságnak örvendvén, eldobták megszentelt öltönyeiket; kikiáltották, hogy eddigi egész életök csalásból (imposture) állott; kigúnyolták és üldözték azon vallást, melynek szolgái voltak és kitüntették magukat a Jacobin-clubban és a párisi Communeben is, szemtelenség és vadságszülte kihágásaikkal. Ismét mások, elveikhez hivebbek, vizsgálat nélkül, csapatonként (in troops) lemészároltattak,vízbe fullasztattak, agyonlövettek, lámpakarókra függesztettek. Ezerek menekültek az országból, hogy ellenséges oltárok árnyékában oltalmat találhassanak. A templomok bezárattak; a harangok elnémultak; a szentségtartók kifosztattak; az ezüst feszületek megolvasztattak. Bohócok, papi köntösbe és miseingbe öltöztetve, a forradalmi táncot (carmagnole) táncolva, jöttek a konvent birói széke eleibe is. A keresztyénség vértanúi, oszlopképei, Marat mellszobra által helyettesíttettek. Egy kéjhölgy (prostitute) állami kocsiba ültetve, a Notre-Dame karzatán fogadta ezerek imádását (adoration), kik azt hirdették, hogy ezen régi góthikus boltozatok végre, és most először visszhangoztatják az igazság szavait. Az egyház bajai nem szorítkoztak csupán Francziaországra. A forradalmi szellem egész Európa által megtámadtatván, egész Európát visszaverte; aztán részéről lett hódítóvá, és nem elégedve Belgium városaival és az egyházi választófejedelmek gazdag uradalmaival, bőszülten átcsapott a Rhenuson és az Alpesek átjáró utain Lorettó szentségtartója hatszáz éves buzgósága által felhalmozott kincseitől megfosztatott. Róma kápolnái kiraboltattak. A háromszínű zászló St. Angelo vára tetején lobogott Szent Péter örököse fogságba vettetve vitetett el a hitetlenek által. Ő, mint fogoly halt meg kezeik között; sőt az eltemettetés tisztessége is sokáig elvonatott földi maradványaitól. Nem csuda, ha az 1799-dik évben az éleselméjű figyelmezők is azt gondolták, hogy végre a római egyház utolsó órája ütött. Azonban a végpont még nem jött meg. Az ujolag halálra itélt, tej fehérségű nőstény szarvas sorsa volt: még nem halni meg. Mielőtt VI. Pius hamvai felett a temetési szertartások végbe mentek, már keletkezőben volt egy nagy visszahatás (reactió), mely, úgylátszik, több mint negyven év lefolyása után még mindig erősbödik. A féktelenség (anarchia) napjai megszűntek. A zavarból a dolgok egy új rendje fejlődött ki; új uralkodóházak, új törvények, új címek; s ezek között kiemelkedett a régi vallás. Az arabsok mesélik, hogy a nagy Pyramis az özönviz előtti királyok által építtetett, s a vízáradás súlyát minden emberi művek között csak egymaga tartotta ki. Ilyen volt a pápaság végzete. A nagy árvíz által eltemettetett, de ingatlanul megmaradtak mély alapjai, és midőn a vizek leapadtak, csak ő egymaga tűnt fel a világ mind azon romjai között, melyek semmivé lettek. A hollandiai köztársaság megszűnt; és a német birodalom és a velencei nagy tanács, és a régi helvéciai szövetség, és a Bourbonház, és a francia parlament és arisztokrácia. Európa uj alkotásokkal telt meg; egy francia császárság, egy olasz királyság, egy Rhenusi konfederáció. És az utóbbi események nem csupán a földrajzi határokat és a politikai intézményeket érintették. A tulajdon felosztása, a társa-